4. rész

4.rész

Szótlanul beültünk a kocsiba, és nem erősködtem azzal, hogy had vezessek. Talán majd máskor. A lelkemben nyugalmat éreztem, mégis kínos csend szállt le közénk. Az út alatt nem szóltunk egymáshoz. Én az ablakon kifele bámultam, és néztem a körülöttem változó világot. Minden nagyobb és fényesebb lett. Nem meglepő. Számomra ez újdonság, míg a világ csak nevet rám. Régen éreztem a nap erős sütését, ahogy a bőrömhöz ér, és régen éreztem imádott városom tenger illatát. Régóta lakom itt, és ha tehetném, sosem költöznék el. Mindig adott egy olyan különleges érzést, ami borzongással töltött el. És ez nagyon tetszett. Hozzám illő város. Megérkeztünk az iskola elé. Diákok özönlöttek be üvegajtaján és a fényben megcsillanó fehér homlokzatán ott díszelgett az iskola neve. Evermore. Vagyis örökké. Julian beállt a parkolóba, és segített kiszállni a kocsiból. Mindig úriember volt. Amint kiszálltunk, azonnal minden szempár ránk szegeződött. Én otthonosan éreztem magam benne, míg Julian kevésbé. Talán sose bámulta meg ennyi ember. Éreztem rajta hogy kényelmetlenül érzi magát, de csak megszorítottam a kezét, így adva biztonságot neki. Körülnéztem az emberek között, és több helyen is hallottam a nevem. Fura érzés, ha mindenki tudja, hogy ki vagy.  Egy szőke hajú srác állt elém.
- Üdvözlöm Hercegnő. –hajolt meg előttem. Egy-két srác kiröhögte, ahogy én is. Meghajlás. Ugyan. Ennyire nem vagyok parancsoló, vagy hagyománykövető.
- Ha fogadtál valakivel, akkor nagyon gyorsan húzz innen, amíg szépen mondom. –néztem félre. A viselkedésem közömbös volt, és csak Julian tartotta bennem a lelket, hogy ne legyek ennél is bunkóbb.  A srác nem ment arrébb, így kénytelen voltam ellökni, hogy folytassam az utam.
- Nyugi. –mondta Julian.
- Nyugodt vagyok. –vontam vállat. Egyszerűen csak nem tudok mindenhez jó pofát vágni. Bementünk a suliba és a helyzet csak rosszabb lett. Amint beléptünk az ajtón, az egész zsibongó tömeg elcsendesedett, és ránk koncentrált. Mivel fogalmunk sem volt, hogy hol van a gazdasági, így kénytelen voltam leszólítani az egész iskolát.
- Merre van a gazdasági? –kérdeztem, mire a diákok mind egy irányba mutattak. Remek. Ez is kipipálva. Át akartunk menni a tömeg közt, de többen leszólítottak.
- Te Calissa Dragnight vagy? –kérdezte egy feltűnési viszketegséggel szenvedő lány, aki furán bámult rám. Tipikus sznob csaj, aki jobban félti a haját, mint a saját egészségét.
- Aha. –bólintottam unottan, és próbáltam tovább menni, de a csaj újból megszólalt.
- Miért vagy itt? –kérdezte a csaj.
- Talán mert húsz évig ugyanabban a szobában voltam. –vontam vállat. Nem érdekelt, hogy kérdez-e még, vagy nem, de akkor is tovább mentünk. Persze újból jöttek a kérdések. Tipikus sablon kérdések, hogy hogy vagy, nem gondoltam volna, hogy egyszer itt talállak, félek tőled, imádom a stílusod, tanulni szeretnék tőled, jó fej vagy, remélem majd beszélünk stb. Régen több emberre tettem mélyebb benyomást. Most már csak a felszín maradt. Próbáltam nem figyelni az emberekre, de egy nagyon régi ismerős hang megcsapta a fülem.

- Calissa Anne Dragnight! –hallottam a majdnem fülsüketítő ujjongást. Hátra fordultam a zsúfolt folyosón. Egy göndör hajú, vékony, smaragd zöld szemű lány állt velem szemben, kíváncsian fürkésző szemekkel, márkás, jól kinéző ruhákban. Magasabb volt nálam. Sosem gondoltam, hogy viszont látom újból. Ide futott hozzám és szorosan megölelt.
- Juliet Glanville! –öleltem át én is. 18 éves voltam, amikor összeismerkedtem francia barátnőmmel. Ám két évvel később a kastélyuk felgyulladt és elvileg mindenki meghalt. Juliet viszont mégis él! És mellesleg vámpír. –Azt hiszem, van mit mesélned. –néztem a szemébe. Tele lettem kíváncsisággal, ahogy Julietet szemléltem.
- Gondolom te is azt hitted, mint mindenki más, hogy meghaltam abban a bizonyos tűzesetben, de nem így van. Egy fiatalember jött és megmentett engem, pedig elég reménytelen helyzetem volt, mivel mindenhol tűz vett körül. Talán füstmérgezést is kaptam akkor. A semmiből tűnt elő, és kiugrott velem az ablakon az első emeletről. Talán még egy évig segített nekem bujkálni, míg végül vámpírrá változtatott. Először persze, semmit sem tudtam a törvényekről, sem a királyi családról. Viszont megmentőm mindent elmesélt nekem. Először nem hittem a fülemnek. Azt hittem csak tréfál. Elkezdte részletezni életed részeit és képességeidet. Fel akartalak keresni, de nem tudtam hol kezdhetném. Azóta sokat hallottam rólad, de sosem találkoztunk. –magyarázott el mindent Juliet. Egyre jobban kezdett ésszerűbb lenni a történet. Juliet mindig is egy okos lány, tudtam, hogy ha szükséges képes a túlélésre, de túlzottan el volt kényeztetve ahhoz, hogy ki is nézzem belőle. Julian alaposan végig mérte, régi barátnőmet, de arckifejezésével nem árult el semmit. Kezei közel voltak az enyémekhez. Egy pillanatra megfogtam a kezét, és megszorítottam. Jelezni akartam neki, hogy nyugodjon le, mivel éreztem, hogy Juliet nem szimpatikus neki, és majdnem a hideg futkos a hátán, ha ránéz. Volt egy érzésem, hogy Julian ismeri vagy látta valahol, viszont Juliet nem ismeri fel.
- Örülök, hogy túlélted a tűzet, viszont most sajnálatomra mennem kell, így is késésben vagyok. De keress meg ebédszünetben és beszéljünk meg egy sulin kívüli találkozót, és akkor én is tudok mesélni. –mosolyogtam Julietre. Elköszönt tőlem, és végre Julian-hez fordultam.

3. rész

3.rész

Ironikus, hogy az Anyám nem jött el arra a napra, amikor kiengednek. Ennyit jelenthetek neki. A bejárati ajtó előtt vettem egy mély levegőt, és kinyitottam. Azonnal kiszúrtam a nagy változásokat, de Julian, az újságok, és az internet segítségével olyan volt, mint ha megszokott lenne ez a környezet. Úgy éreztem könnyen be tudnék illeszkedni. Újból éltem. A kocsik között kiszúrtam egy gyönyörű, fehér range rover evoque-t. Számításaim szerint egy hete vehették. Biztos voltam benne, hogy ez Julian autója. Jobb napom nem is lehetne. És ma még suliba kell mennem. Igen, gimibe. Az orvosok előírása volt, hogy szokjam magam körül az embereket. Ebbe a gimnáziumba vámpírok és emberek is járhattak egyaránt. Ezek az emberek, akik velünk járnak egy gimnáziumba, majd 21 éves korukban vámpírok akarnak lenni. Sok ember van így ezzel. A suli 50-50 %-ban megoszlik a vámpírok-emberek arányával. Nem bánthatjuk őket, ők pedig megtanulhatnak mindent a történelmünkről és a képességeinkről. Ha meggondolják magukat a vámpírsággal kapcsolatban, akkor megöljük őket.  Bár eddig nem nagyon fordult elő ilyen. Ha lehetett volna választási lehetőségem azzal kapcsolatban, hogy vámpír vagy ember legyek, nem tudom, hogy mit választottam volna. Az emberiség egy porcikáját sem tapasztaltam meg. Nem sokat gondolkodtam róla, hiszen mindig döntetlen lett az állás. Julian bíztatóan rám nézett és megszorította a kezem. Kedves volt tőle, hogy ő is beiratkozott velem, és felvette ugyanazokat az órákat, mint én. Szükségem is van egy barátra. Egy exre. Akárkire. Az utca közepén álltunk, és csak néztük egymást Juliannel.  Nem szóltunk egy szót se, de már egy pillantás is sokat mondott. Mintha egy teljes beszélgetés zajlott volna le köztünk. A szakításunk oka is én voltam, csak ő ezt nem tudja. Én léptem félre elsőnek. Szörnyen éreztem magam miatta, ezért elértem, hogy Julian is megcsaljon, így szakítottam vele. Nem lettem volna képes a szemébe nézni egy ilyen eset után. Lehet itt az ideje elmondani neki. Kicsit későn. De ennyi kedvesség után tudnia kell az igazat. Az emlék alapján is könnyek szöktek a szemembe, amit Julian is észrevett. Nem mondott semmit, csak megölelt. Egy kis idő után el akart engedni, de nem engedtem neki. Szükségem volt rá.
- Azt hiszem, megérdemled az igazságot. –sóhajtottam remegő hanggal. Julian elengedett és kicsit távolabb ment tőlem, hogy a szemembe nézhessen. Ő olyan magabiztos volt, boldog, és kedves. Nem dönthettem romba csak magam miatt. Teste megfeszült, és egy kíváncsi tekintet szegült rám. Kócos barna haját felborzolta a nyári szél, és tudtam, ha belekezdtem, be is kell fejeznem.
- A kapcsolatunk miattam ment tönkre, nem miattad. –mondtam ki egyből. Nem kerülgettem a kását, nyomban a közepébe vágtam. Egy kínos nevetés törte meg a kettőnk közti csendet.
- Ne hibáztasd magad. Én voltam az, aki megcsalt téged. –bólintott Julian.
- Ez igaz. De én is megcsaltalak még azelőtt, hogy te engem megcsaltál. –néztem a cipőmet. Nem mertem volna a szemébe nézni. Miután már kimondtam, biztosan. Azt hittem, hogy sokkolja a hír, de ennek semmilyen jelét nem láttam. Ránéztem és csak elmosolyodott.
- Tudtam róla. –mosolygott. –De köszönöm, hogy te magad is elmondtad. Jól esett ennyi idő után, hogy beismered a hibád.
Tudott róla? Ez hogy lehetséges? Julian észrevette, hogy gondolkodom és egyből folytatta.
-  A srác testvére az egyik legjobb barátom volt. –magyarázta meg. Így máris könnyebb. Felháborodtam, hogy ezt eddig nem vágta a képembe. Beleütöttem a felső karjába, mire Julian csak elnevette magát, magához húzott és megcsókolt.

Micsoda csók volt! Egész testemben éreztem az erejét. Hevesen verne a szívem, ha élnék. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki annyira nagy hatással lett volna rám, mint ő. Egy nagyon jó személyiségű ember, és mindig imádtam vele lenni. Most is. De nekem még fel kell dolgoznom a körülöttem lévő világot. Örülök, hogy itt van mellettem és segít, de nem vagyok benne biztos, hogy ennyi minden mellett még belefér egy bonyolultabb kapcsolat. Ránéztem Julianre. Láttam a szemeiben a vágyat, a tüzet, a régi szerelmünk ízét. Nem mertem belenézni a fejébe. Nem akartam megtudni mit gondol. Én sem tudom pontosan, hogy mit gondolok. De mégis mit mondjak neki? Hogy hát ez jó volt, vagy bocs, de nem akarok semmit? Nem hiszem, hogy mondanék neki hasonlót. Szerencsére ő előbb szólalt meg, mint én.
- Tudom. Nem is kell kimondanod. Sajnálom. Tudom, hogy nem bírnál most egy kapcsolatot, és nem tudom, hogyan viszonyulsz hozzám újból… - kezdett bele, de egy újabb csókkal belé fojtottam a szót. Rámosolyogtam és megöleltem.
- Jelenleg tényleg nem tudom, hogy mi lenne jobb számomra, de biztosan magam mellett akarlak tudni, bárhogyan is. Még ha nehezebb is lesz tőle. Nem fog érdekelni. Tegyük, amit tennünk kell. Nem azt mondom, hogy legyünk együtt, de azt sem, hogy ne legyünk együtt. Majd meglátjuk mi lesz belőle, de még egy kicsit várjunk az egésszel. Mondjuk egy, vagy másfél órát várhatunk. –nevettem el magam. Julian elgondolkozott az ötleten, de végül beleegyezett. Neki és nekem is így lesz a legjobb.

2. rész

2. rész

 Juliannel egy nagyon hosszú történetem van, régen barátok voltunk, aztán egy félreértés alapján szétváltunk. Röviden ennyi.
- Már régóta meg akartalak látogatni. –mondta Julian. A széken felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket. Bambán néztem előre és figyeltem mit mond nekem. Nem akartam azonnal reagálni neki.
- Hallottam, hogy egy hét és kiengednek innen. –folytatta tovább. –Nézd, tudom, hogy én nem vagyok egy szőke herceg fehér lovon, viszont nem volt nap, amikor ne gondoltam volna rád. Tudom, hogy én vagyok a hibás a kettőnk barátságát illetően, de szeretnék rendbe hozni mindent, ha engeded. –zárta le röviden. Végig engem figyelt a mondandója alatt, de én nem néztem rá. Hanglejtés alapján próbált nyugodt maradni, de frusztrált volt, méghozzá nem is kicsit. Szemei visszatükrözték, hogy érzései valósak. Felálltam a székről, lefeküdtem az ágyamra és a fejemre húztam a párnát.
- Ne már. Ennyire csak nem lehetek rossz. –furcsállta a reakciómat Julian.
- Miért pont most? –kérdeztem a párna alól. Julian egy pillanatra meghökkent a kérdésemtől és nem tudta hova tegye.
- Mire gondolsz? –kérdezte azonnal. Hallottam, ahogy közelebb jön az ágyhoz. Pontosan az ágy mellett levő széken foglalt helyet és várta a válaszom.
- Annyi év után, miért pont most gondoltad azt, hogy itt az ideje meglátogatni engem? Több mint 50 év telt el az óta. Na és hol voltál az eddigi 56 évben? Mert ha jól tudom, nem engem kerestél. –feleltem felháborodva. Julian kínosan elnevette magát. Azonnal ledobtam a párnát a fejemről és felültem. Mérgesen mélyen a szemébe néztem, és válaszokat kerestem.
- Nem tudtam, hogy mennyire vagy mérges rám. Azt hittem nem akarsz többé látni. –mondta, de félbe szakítottam.
- Így is volt mostanáig. –feleltem rá sem nézve. Julian óvatosan megérintette a karomat, és érdekes mód nem akartam elhúzódni.
- Nem lehetsz rám örökké mérges. –közölte. Ebben igaza volt. Már nem is voltam rá, de mindig imádtam húzni az idegeit. Lehet, hogy tényleg későn keresett fel, de jobb később, mint soha. Ilyen alapon viszont örülök, hogy itt van, de ezt különösebben nem fogom neki kinyilvánítani.
- Nem is akarok. –vontam vállat.
- Akkor mégis mi bajod van velem még? Figyelj, adj egy esélyt nekem, hogy ezt helyre hozzam. Ha kikerülsz innen, szeretnék a támaszod lenni. Sok mindent nem tudsz még a 21. századról. Én pedig szeretnék ebben segíteni neked. –magyarázta Julian. Elgondolkodtam az ötleten, és talán tényleg jó lenne egy ilyen ember mellettem. Anyámra csak nem támaszkodhatok. Mellette Julian egy nagyon értelmes és vicces srác, szóval el tudnék vele lógni. Más szempontból viszont az exem. A kettő nem a legjobb párosítás, de jelenleg nincs választásom, el kell fogadnom az ajánlatát. A szemei szinte könyörögtek, hogy igent mondjak. Azok a gyönyörű barna szemek…
- Legyen. De egy hiba és repülsz. Próbaidőre teszlek, hogy bizonyíts. –mondtam ki az ajánlatomat mire Julian szinte a nyakamba ugrott.

 

 Nagy nehezen leszedtem magamról. Nem bírom az érintéseket egy ideje. Még egy kicsit beszélgettem Juliannel, aztán végre elértem nála, hogy elmenjen.

***

Egy hét múlva

A szobába Julian jött be kezében egy csomó szatyorral.
- Emlékszel azokra a ruhákra, amiket utoljára mutattál a magazinban? Nos, mindet meg tudtam szerezni. –mosolygott elégedetten.
- Az első nap, amikor nem fehérben kell lennem. –nevettem el magam kínosan. Julian elismerően bólintott, hogy igazam van. Az első nap, amikor átöltözhettem. Sok éve újból boldog voltam. Újból eljön az én időm.

Ez alatt az egy hét alatt, Julian megtanított az iphone használatára, és még sok egyéb másra, amiért hálás lehetek neki. Már nem vagyok ennyire tudatlan a nagyvilágban. Megnéztem újdonsült ruháimat, majd kiküldtem Juliant, amíg átöltöztem. Egy nyári magas telitalpú virágmintás szövetcipőt vettem fel, egy ujjatlan fehér felsőt, amire fekete betűkkel rá volt írva, hogy „crazy for you” . A felső oldalt nagykivágású volt, ami alapján látszódott a melltartóm, de nem nagyon érdekelt. Ezt egy szakadtabb farmer sortba tűrtem. Aranyszínű, punk stílusú ékszereket vettem fel hozzá. A szalma szőke hajamat banánkontyba fogtam, fehér bőrömet bronzosítóval élénkítettem, piros szememet egy fekete füstös sminkkel emeltem ki, és egy piros rúzst kentem fel. Már csak egy pilóta napszemüveget tettem fel és kész is voltam. Sötétkék Michael Kors táskámba bepakoltam egy-két fontos női dolgot, és beengedtem Juliant. Julian megállt az ajtóban és csak bámult rám. Tetőtől talpig végigmért szemével. Kacér mosoly ült ki az arcára, és láttam, hogy a szerelésem nagyon is tetszik neki.
- Vélemény? –néztem a szemébe. Még mindig elképedve bámult rám és csak egy szót tudott kinyögni.
-  Váó. –felelte Julian. Ennél kicsit többet vártam volna.
- Csak ennyi? –néztem értetlenül.
- Téged tényleg a rockos és a nőies közé lehet sorolni. Mint ha rád öntötték volna. Elképesztően jól nézel ki. –magyarázta. Végre valami. Sokáig tartott kimondani.  Bár nem másoknak akarok tetszeni, hanem magamnak, de Julian nagy kritikus tud lenni, és ez nagy szó tőle. Nem köszöntem el sem az orvosoktól sem az ápolóktól, mivel tudtam, hogy még vissza fogok jönni ide.