30. Rész Part 1

Sziasztok!
Megint egy fordulós számhoz értünk, és óriási késéssel, de meghoztam a következő rész első felét!
Remélem tetszeni fog mindenkinek a +16-os karikát viszont lehet ki kell tennem rá.
A következő részt 4 megjegyzés után hozom, ami az én válaszaimmal együtt 8 (sajnálom srácok, de nem hagytatok más lehetőséget)!
Köszönöm a 14 900+ oldalmegtekintést és a megmaradt 42 feliratkozómat! A kommenteket leszámítva nagyon büszke vagyok az olvasóimra, szóval csak így tovább emberek, remélem levonjátok ebből az építő kritikát.
Jó olvasást mindenkinek!
Kisses -C

Bárcsak minden másképp alakult volna. Nem kellett volna erőltetnem, de nélküle oda a bizalom. A sokk, fekete fátyolként borult rám a viharos éjszakán. Rileynak igaza volt. Vannak dolgok, amikről jobb nem tudni. A jelenetek folyamatosan megismétlődtek a fejemben. Nem tudtam szabadulni tőle.  Hatalmába kerített. Egyre jobban éreztem a bennem buzgó sötétség morajlását. Minden egyes élőhalott sejtemet ellenem hangolta. A fejem zsongott és nem tudtam uralkodni magamon. A szél feltámadt        és újból kezdett kicsúszni a kezeim közül az irányítás.
- Calissa, menni fog! Képes vagy arra, hogy féken tartsd az erődet. –hallottam a távolban kiabáló Julian hangját. Lekuporodtam a fa tövébe és csak a fejemet fogtam. Érdekes, sose gondoltam volna, hogy egy emléktöredék miatt így ki tudok bukni. Hogy fajulhatott el ez idáig? Julian szavai minimálisan megnyugtattak. Legalább van egy ember, aki még hisz bennem. Több a semminél. Riley bukkant fel a semmiből és leguggolt hozzám.
- Engedd, hogy segítsek. –nyújtotta a kezét felém, de csak hátrébb mentem. –Ne már, én okoztam a problémát, én szeretném helyre hozni is. –nézett mélyen a szemembe. Őszinte volt, mégis féltem.
- Ezt verd ki a fejedből. Egy életre. –feleltem komoran. De hogyan és mikor kezdődött ez az egész?

*1 nappal ezelőtt*

- Te hogy kerülsz ide? – nézett rám Riley meglepődve. Még gondolkodnom sem kellett, egyből tudtam, hogy Riley hova akarja szervezni a randinkat.
- Ezt inkább én kérdezhetném. – mentem bele a medencébe lassan. – Úgy tudom ez még az én otthonom.
Lehet korán jöttem a beltéri uszodába. Még egy szauna előtte nem ártott volna. Úgyse tudnám magam máshogy kínozni. A forró víz kecsesen áramlott végig a testem vonalain, nosztalgikussá téve a pillanatot. Julianre emlékeztetett, aki szó szerint imádott a vízben lenni. Amikor még jártunk, sokat mentünk termálvizes helyekre, egy kádban fürödtünk órákon át beszélgetve. Néha visszaemlékezve hiányoznak ezek a pillanatok.  Szerettem Juliannel lenni, megnyugtatott, ha mellettem volt. Teljesen más volt, ahhoz képest amilyen most, nagyon sokat viccelődött, nevetett, mindenhova eljártunk, de mellette okos is volt és érzéki, nyugodt. Akkoriban pont ez kellett nekem.
- Elfogadtam Mr. Jackson ajánlatát. Van engedélyem arra, hogy a kastélyban ki-be járkáljak. –vont vállat nyugodtan.
- Azt hittem nem fogsz belemenni. – támaszkodtam a medence szélén. Nem akartam ránézni, féltem, hogy előtör a bűntudatom. Direkt szedtem szét a kapcsolatunkat és most iszom a levét.
- Legalább elfoglalom magam valamivel és velük együtt én is gyakorlok. Egyszer talán méltó ellenfeled leszek. –felelte nyugodtan. Minek jön érzelmi zsarolással? Oké, ki kell bírnom… ki kell bírnom. Nem válaszoltam semmit, a fejemet még mindig elfordítottam és csak Riley lépteit figyeltem. Kezdek beleőrülni a színjátszásba. Sose voltam jó színész, miért pont most lennék az? Ami a szívemen az a számon, és e nélkül nem tudok élni. Riley két percre ment ki és visszajött egy fürdőgatyában. Legalább nincs hely, ahová megint bevághatnám a fejem. Azt hittem oda úszik mellém, helyette megállt mögöttem. Karjait körém fonta, fejét a vállamra tette. Hideg futott végig a hátamon, amit Riley is észrevett.
- Muszáj nekünk haragban lenni? –tette fel a döntő kérdést. Ő is és én is éreztük, hogy értelmetlen és felesleges volt ez a veszekedés. Mindketten vágytunk a másikra, legszívesebben én is megfordultam volna, és a karjaiba vetném magam, de még nem lehet. Előtte van még egy befejezetlen ügyem Rileyval.
- Talán nem. –suttogtam gyengéden és lassan megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Már pár könnycsepp kiszökött és a zokogás szélén álltam, de végre ott volt előttem, teljes életnagyságban. Szorosan magamhoz öleltem és nem akartam elengedni sohase. Sose éreztem azt, hogy valaki ennyire hiányozna fél nap után. Lehet Riley különleges.
- Ne csinálj ilyet többet, rendben? –ölelt át Riley is.
- Ezt nem ígérhetem. Sajnálom, de tudnom kell a múltadat, velem szemben ez nem igazságos. –hadartam, majd az ujjamon lévő gyűrűt elkezdtem perzselni az olvadás reményében és torkon haraptam. Felnyögött egy pillanatra, de lassan az izmai ellazultak. A kesernyés-édes nedű elöntötte a torkom, de nem történt semmi. Nem láttam bele a múltjába. Pontosan egy csepp kellett a gyűrűből, ennyit kapott ő is, azok után, hogy elhajoltam. Értetlenül néztem körbe, kerestem a válaszokat.
- Mi ez az érzés? –nézett magára Riley. Az erezete aranyszínűen világított, majd újból normális lett.
- Kaptál egy cseppet ebből. –sóhajtottam és felemeltem az ujjam. –Most már immunis vagy az ezüstre. Gratulálok hozzá.
Egy hatalmasat üvöltöttem, amitől Riley is összerezzent.
- Miért van az, hogy nem látok semmit?! Hogyan lehetséges ez?!! –fogtam a fejem.
- El akartam mondani. Kitöröltettem az összes akkori emlékemet. –nézett félre.
- Ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz. Ezek nem tudnak törlődni. Csak egy olyan részbe teszik a fejedben, ahol el vannak dugva. A véredből nem lehet kikódolni ezeket. Képtelenség. A víz egy része kezdett a rózsaszín árnyalatába átmenni, és tudtam, hogy itt az idő kimászni. Már épp a lépcsőnél jártam, amikor egy emlékkép hasított a fejembe. Mint ha csak egy látomás lenne, én kívülállóként figyeltem az eseményeket, nem a célszemély testében voltam. Riley egy jómódú családba született, túl snassz lenne a szerelmi történetünk, ha ő egy szegény családból származna.  Egy teljesen új világba csöppentem, egy vidéki kastély lépcsőjén találtam magam. Az öltözetem is kissé megváltozott, már nem a bikiniben voltam. Rizsparóka került a fejemre, és egy világoskék virágmintás abroncsos ruhában voltam. A ruha díszítése egyenletes volt és az arcomon lévő sok púdertől tüsszentenem kellett. Biztos voltam benne, hogy a rokokó második szakaszában valahol az 1760-1795-ös években vagyok. Riley 1771-ben született, talán 21-22 évesen változtathatták vámpírrá.

 Nem tudtam, hogy a történetnek én is részese leszek, vagy csak megfigyelem az eseményeket. Mögöttem az ajtó kinyílt és Riley pontos másával találtam szemben magam. Arcban semmit nem változott, tökéletesen visszaadta a mostani vonásait. Rajta is rizsparóka volt, de messze nem olyan magas, mint az enyém. Térdig érő szűk nadrágja és harisnyája láttán elnevettem magam. Sose gondoltam volna, hogy ebben a korban valaha is látni fogom. Hozzá kell tennem nagyon jól állt neki, mégis mindez oly régen történt.
- Ön ki? –lenézően tekintett rám.
- Mily kellemetlenség, elnézést kérek a neveletlenségemért, Calissa Dragnight hercegnő vagyok Délkelet Angliából. –pukedliztem.
- Hercegnő? De Felség, Ön mit keres itt? –hajolt meg előttem váratlanul. Tetszett az ismeretlen tisztelet fogalma, amit mutatott. Tökéletesen beleillett a korba. Nem ugyanaz a Riley állt előttem, aki a jelenben is van, de a töretlenség és a tökéletlen tökéletesség mintapéldája volt már ekkor is. Éreztem, hogy nagy gondjai vannak, mégis mindez nem látszódott rajta. Testtartásán a szigor és az önuralom mutatkozott mégis a szeme alatti monoklit még a púder sem tudta teljesen elfedni.
- Én Ön miatt jöttem ide Riley Johnson. Beszédem lenne magával. Tudnánk egy séta erejéig egymás társaságát élvezni? –kérdeztem a korhoz megfelelően.
- Hogyne. Kérem erre tessék. –hajolt meg újból. Egy hátsókertbe vezetett engem, ami tele volt rózsákkal. Meseszerű helynek tűnt, az illata megbabonázott. Megálltam egy pillanatra, hogy még jobban áthasson az érzés.
- Tetszik ugye? –mosolygott rám. –Édesanyám ültette tele a kertet. A rózsák voltak a kedvencei. Tizenegy fia született, ő ezt találta megoldásnak ahhoz, hogy érezze a nőiesség tisztaságát. Az utolsó gyermeke, leánya születésébe halt bele. –mesélte Riley a rózsák között sétálva.
- Én miben lehetnék szolgálatára? –kérdeztem óvatosan.
- Köszönöm a felajánlást, de egy ilyen elbűvölő hölgy, mint Ön, túl törékeny lenne egy ilyen feladatra. –mosolyodott el. Elszoktam ettől a beszédstílustól, mégis olyan kecsesen és gördülékenyen jött elő.
- Nézze kedves Riley. Én csakis Ön miatt jöttem ide. A pletykák még hozzám is elterjedtek, és ténylegesen szeretnék Önnek segíteni. Én vagyok az egyetlen ember, akiben jelenleg megbízhat. –hazudtam. Elkomorodtak az arckifejezései, ami után biztos voltam benne, hogy ráhibáztam a megoldásra.
- Kérem csendesebben! –ujját a szájához emelte. –Jöjjön arrébb, nem szeretném, ha a Húgom hallana bármit is. –ragadta meg a kezem és egy patak partjára vitt. –Ön ezt nem értheti. Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Az Apám egy rettenetes ember. Önnek fogalma sem lehet, ha valaki ilyen fajta perverzióval és pedofíliával van felruházva. Nem merünk otthon lenni, de máshova nem mehetünk. Őt nem érdeklik a nemi vagy az identitási különbségek. Mind a tizenegy bátyám elmenekült otthonról, amint elérték azt a kort. –magyarázott kétségbeesetten.
- A tulajdon anyám bérelt fel valakit, hogy erőszakoljon meg, mert nem voltam hajlandó hozzá menni valakihez, akit nem szeretek. –feleltem nyugodtan. –Ezért jöttem az Ön segítségére, hogy véget érjen a terror, amiben él.
Sose gondolkoztam el a tulajdonságainak származásáról. Az anyakomplexusa mellett bizonyítani akar, hogy ő az erősebb. Próbálja a múltját hátrahagyni, de ez az emlékek nélkül is jelen van a személyiségében. Ő akar lenni a vezért tudat alatt is.
- Mégis lenne valaki, akit a sorstársamnak mondhatok? –nézett fel a remény jegyében. –Ez a hely nem biztonságos Önnek. Jobb lenne, ha minél előbb elhagyná a kastély területét. Nem szeretném Önt is belekeverni a saját ügyeimbe.
- Miattam ne aggódjon, már ki tudom védeni a hasonló támadásokat. –feleltem magabiztosan. Visszamentünk a kastélyhoz és Riley beinvitált a házukba. Bár kastélynak mondom, az egész inkább egy vidéki villára emlékeztet. Az előtérbe belépve még a barokk kor maradványai és a rokokó vegyülése volt megfigyelhető. Mindenhol a zsúfolt és gyönyörű díszítőelemek stílusossága volt jellemző. A falak pasztellszínben pompáztak, egy habos álomnak tűnt a maga fura módján. A lépcső melletti falon 12 festmény lógott.  Tizenegy harisnyás férfi és egy nő a sor végén. Ők lennének a Johnson gyerekek? Milyen érdekes. A ház alsó szintjén egy konyha, egy étkező, egy nappali, egy dolgozó szoba, egy szalon és egy bálterem volt, míg a felső szinten 16 hálószoba és 3 fürdő. Hatalmas terek és fényűzés. Ez jellemzi igazán a rokokót. Ebben a korban nem igazán voltak fontosak a fürdési szokások, mindent elfedtek púderrel, parfümmel és parókával. Egy hölgy jött le az emeletről, óvatosan megközelítve a bejáratot. Aranyozott szegélyű, sárga abroncsos ruhája lenyűgözővé tette. Cordelia lehetett, senki más. Már Riley sem figyelt rám, így én végleg kiíródtam a történetükből. A többi vámpír emlékeinél, még ennyire sem folyhattam bele a dolgokba, az ő szemükkel láttam a világot. Úgysem akadályozhatnék meg bármit is. Ami történt, megtörtént.
- Rossz előérzetem van. –jött le félve Cordelia a lépcsőn. Tényleg meg volt ijedve, kezei remegtek, lábaival alig tartotta magát. Neki nő létére mindig nagyobb félelembe kellett élnie, mint a többi testvérének. Gyerekkora óta bántalmazhatja az apja. Meghallottam a lovak dobogását és a kocsikerekek nyikorgását. Mr. Johnson hamarabb jött haza. Én már a házban is éreztem a tömény alkoholszagot, de volt ott még valami más is, ami felkeltette az érdeklődésemet. Pár órás vérfoltok a fehér ingjén a mellénye alatt, amit próbált rejtegetni. Lépései ingatagok, mégis erőteljesek voltak. Egy normál ember már régen kidőlt volna ekkora alkohol mennyiség után. Mr. Johnson már nem volt többé ember. Szíve nem dobogott és ezzel a lendülettel a lelke még keserűbbé vált. Vámpír volt. Friss, mai átváltozás lehetett. Az Apjuk betörte az ajtót, pusztítást hagyva maga után. Még csak most ízleli meg igazi erejét. Cordelia sikítva futott fel az emeletre, kulcsra zárva az ajtót. Mr. Johnson szélsebesen követte őt és feltépte az ajtó zárrendszerét. Riley, majd én is rohantam utánuk. Mr. Johnson már tépte le a ruhát Cordeliáról, amikor Riley egy karddal a kezében futott feléjük. Az akkori emberi gyorsasága nem tette lehetővé, hogy egy vámpír ellen képes legyen küzdeni. Kivette a kezéből a fegyvert és ellene fordította.
- Elég legyen most már! –üvöltött Riley. –Legalább ne a saját leányoddal csináld ezt!
- Ő ugyanúgy a tulajdonom, ahogy te is. –felelte éles, bosszúra vágyó hanggal Mr. Johnson. Egy hirtelen mozdulattal megvágta Riley lábát, aki a padlóra rogyott. Cordeliának sikerült a sarokba menekülnie, de itt sem jobb a helyzet. Kezdtem feldühödni és futottam az ajtóhoz, de emlékőrök nem engedték,hogy bemenjek.
- Riley! Fuss! –kiabáltam a könnyeimmel küszködve.
- Ölj csak meg! –emelte fel a kezeit Riley. –Úgyis ehhez értesz a legjobban!
- Túl nagy öröm lenne ez. –mosolygott gúnyosan az Apja. és elővett egy korbácsot a szekrényből. Riley hátára csapásokat mért, aki már alig bírta levegővel. Minden egyes csapásnál egyszerre sikítottunk fel Cordeliával.
- Engedjetek el, hadd menjek be! –harcoltam az őrökkel.
- Sajnáljuk, de ez Önnek sem lehetséges Felség. –felelték előrenézve. Hol az egyikre, hol a másikra nézte, majd vissza Rileyra.
- Tudod fiam, igazad van. Cordeliát nem tarthatom meg csak magamnak. Egy család vagyunk, együtt fogunk osztozni is bizonyos dolgokon. –válaszolt Mr. Johnson.
- Ki van zárva! –nyögött fel Riley. –Én nem leszek olyan, mint te! –próbált levegőt venni.
- Egyezzünk meg. Ha ezt most megteszed, én elengedlek titeket, itt hagyom a házat és megkapjátok a pénzeteket az örökösödésből. –méregette Mr. Johnson Rileyt.
- Te ilyet sose tennél. Nem hiszem el! –fulladozott Riley.
- Pedig így lesz, ha megteszed. Csak ízleld meg, hogy milyen ez az élet is. –mosolygott gúnyosan. Riley felnézett Cordeliára, aki remegve és félve, de bólintott.
- Rendben van. Megteszem. –felelte Riley. Lefutottam a lépcsőn be a konyhába, hogy előszedjek magamnak egy edényt, amibe hányni tudok. Lerogytam a csempén és csak sírtam. Próbáltam elfelejteni mindent, ami itt valaha is láttam.

29. Rész

Sziasztok!
Mit is mondhatnék.... Gondolkoztam rajta. hogy bevezetek egy dolgot, hogy akkor hoznék új részt ha egy adott mennyiségű komment van a bejegyzés alatt. Nem szerettem azokat akik valaha is ezt csinálnák, de ugyanebben a helyzetben csak ez tűnik ésszerűnek. Jelenleg még várat magára ez az ötlet, bízom benne, hogy ti is rájöttök, mennyire számít a véleményetek legyen az jó vagy rossz. Én csak ebből tudok építő kritikát levonni magamnak, vagy elgondolkozni azon, hogy min kellene változtatni. Így kérlek titeket, legyetek olyan jó hozzám, hogy írtok megjegyzést a részek alá! Meg fogom hálálni én is!
Köszönöm az eddigi 39 feliratkozót és a 13 500+ oldalmegtekintést!
Kisses -C


- Álmosnak tűnsz. –nézett rám Riley a ruhák között kutakodva.
- Mert az is vagyok. Azóta se pihentem ki magam. –ültem egy kanapén.
- Ha akarsz, aludj egyet. Eltudjuk napolni a dolgot. –vont vállat Riley. A keze megakadt a fehérneműs fiókomon és óvatosan arrébb csúszott, nehogy meglássam, mit csinál.
- A fekete csipkét kérlek. –mutogattam arra a bizonyos fiókra. Csodálkoztam, hogy el tud igazodni egy 15 négyzetméteres gardróbban. Volt annyi erőm, hogy köntöst felvegyek ahelyett, hogy egy szál törülközőben üljek itt. –Egyáltalán miért akarsz te engem felöltöztetni?
- Hagyjuk, feladom ezt a hadműveletet. –huppant le mellém.
- Ezt inkább bízd a profikra. –sóhajtottam és már majdnem felálltam, amikor Riley visszahúzott.
- Mi lesz este? –kérdezte a plafont kémlelve. Gyanúsan viselkedett és nem igazán tudtam, hogy mire akar kilyukadni. Haja kócos volt a ruhák közti turkálás után, és még így is szexi maradt számomra. Egyre több veszélynek lesz kitéve miattam. Remélem, tudja, hogy mit vállalt.
- Esni fog az eső. Innen érzem a szúrós szagát. –húztam a szám gondolkozva. Egy pillanatra rám nézett, de amint észrevettem elkapta a fejét. Ideges lenne?
- Calissa, hajlandó lennél eltölteni velem egy vacsorát? –próbált higgadt maradni. Sose volt az izgulós fajta, de ezzel még engem is meglepett. Nevetésben törtem ki.
- Mióta használsz te ilyen szavakat? –nevettem továbbra is. – Nagyon édes vagy, hogy próbálsz a kedvemben járni, de ez nem jelenti azt, hogy változz is meg a kedvemért. Én akkor leszek a legboldogabb, ha a saját stílusodban elmondod ezt nekem újra.
 Talán magasra tettem a mércét, de így volt a legjobb.
- Van kedved randizni velem? – kérdezte megkönnyebbülten. Elkerekedett szemekkel meglepődve néztem rá. Maga a kérdés idegen volt nekem, az eddigi 391 évem alatt nem randiztam sokat. Mindig volt valami más, ami az ilyen dolgoknál fontosabb volt. Híre is ment annak, hogy nem vagyok a randevús típus. Ezután pedig senkitől nem kaptam felkérést. Bár a többség csak félhetett tőlem.
- Azelőtt is eszedbe jutott hasonló, hogy megemlítettem? –vontam fel a szemöldököm.
- Figyelj, ha nem akarod, nem fogom erőltetni. –vont vállat könnyedén.
- Fenyegetsz? –kérdeztem vissza azonnal szúrós szemekkel. Gunyoros mosolyra húzta a száját és összeborzolta a hajam. Utálom, ha a hajamban turkálnak. A gyerekes viselkedés jegyében én is összetúrtam az övét. Riley meglökte a vállamat, majd ugyanezt tettem én is. Az egész odáig fajult, hogy elkezdtünk csipkelődni és birkózni.
- Hagyd abba! –nevettem, miközben próbáltam mérges arcot vágni. –Ajj, utállak! –néztem rá idegesen. Elengedett és a fejem az ölében landolt. Boldogan felnéztem rá. Mindig is el tudtam mélyülni azokban a csodálatos kék szemekben. Boldogsággal töltött el, hogy ő van nekem és tudok rá számítani. Még a legrosszabb események közepette sem hagyott ott. Ilyen lenne a szerelem? Ha ez tényleg az, akkor életemben először vagyok szerelmes. Elfordítottam a fejem, hogy kimosolyogjam magam. Megvannak a magunk rossz szokásai, mégis itt vagyunk. Együtt.
- Szeretlek. –ejtettem ki a szavakat, de azonnal meg is bántam. Ez túl korai volt. Nem lett volna szabad ezt tennem. Zavartan felültem, majd gyors megfogtam egy ruhakupacot és elvittem felöltözés gyanánt.
- Calissa… - ejtette ki a szavakat, de megállítottam.
- Ne is folytasd. Hatalmas nagy hiba volt kimondani, de elragadott a hév és… - fojtotta belém a szót egy csókkal. Nem mertem ránézni, mérges voltam önmagamra. Megemelte az állam alatt a fejem, de még így is megpróbáltam a padlót figyelni.
- Nézz rám. –utasított erőteljesen. Erőt vettem magamon és rá néztem. Egy percig néma csendben csak figyeltük egymást. –Én is szeretlek. –csókolt meg újból szenvedélyesen. Lelkét adta ebbe a csókba, amit én is éreztem. Még sohase éreztem magam úgy vele, mint ha a felhők között repülnék. Túl tökéletes pillanat volt.
- Már vagy egy órája kereslek titeket. –jött be a gardróbba Nicole. Nem akartam felfigyelni, de kénytelen voltam ránézni. –Hmm… Gardrób szex? –nézett ránk perverzen.
- Próbáld ki Juliannel a börtönben. Biztos élvezetesebb, mint itt. –mosolyogtam gúnyosan.
- Oké, megpróbálom nem felkapni a vizet. –vett egy nagy levegőt. –Egyébként próbáltam elmenni hozzá, de az őrök nem engedtek be. –bosszankodott.
- Az még nem jutott el az agyadig, hogy nem véletlenül volt ez így? –förmedtem rám. –Jobb, ha nem látogatja senki. –szögeztem le. Riley megszorította a kezem, de nem vettem tudomást róla. –Majd ha letelik a büntetése, akkor beszélhetsz vele.
- Ez nem igazságos! –tiltakozott Nicole. –Miért te hozod a döntéseket?
Kezdtem mérges lenni és ezt Riley is látta rajtam. Lefogta a kezem, de kitépte a szorításból és lassan Nicole felé sétáltam, aki eddig még nem hátrált.
- Hogy van képed ilyen kérdést feltenni? –mentem felé idegesen. –Az én személyemet akarod megkérdőjelezni? –kiabáltam. A környezetemben megremegtek a tárgyak, de ez sem tántorított el a végső célomtól. Éreztem, ahogy újból átjár a sötétség és nem tudom visszafogni magam.
- Lissa, nem éri meg. –kapta el a kezem Riley. Hátra néztem, mélyen a kék szemekbe. Lassan lenyugodtam. Minden eddigi dolog, amit valaha az irányításom alatt tartottam, most kicsúszik a kezeim közül. Kiborultam.
- Tűnj el a szemem elől! –ordítottam Nicolelal, aki azonnal kiment a lakrészemből. –Ez nem fog menni Riley. Én képtelen vagyok megcsinálni ezt. –rogytam össze.
- Szedd össze magad! Csak te vagy képes arra, hogy elbírjon egy ilyen terhet. –akadt ki Riley. –Hogy vagy képes feladni?
A szavak hallatán felpattantam a földről és pofon vágtam teljes erőmből.
- Mint ha a világ nem létezne nélkülem! –forgattam a szemeim. –Ha kell, ti is megtudjátok oldani a problémákat! Belőlem már senki nem fog hasznot húzni. –fújtattam. Berohantam a titkos szobába és kihoztam a pecsétgyűrűt. –Tegyél meg nekem egy szívességet. –sóhajtottam. –Adok neked valamit. Kérlek, vedd ezt fel. –nyomtam a kezébe. Ránézett a gyűrűre majd vissza rám.
- Ez mi? –vizsgálta a gyűrűt.
- Egy ígéret. Riley, történjék bármi, soha ne vedd le. Az életed fog múlni azon, ha elveszíted. –túloztam. A tervembe új fejezett lépett be. –Ne miattam tedd meg, magad miatt.
- Ugye nem akarsz öngyilkos lenni? –jött egy hülye kérdés.
- Te idióta, ez nem egy búcsú ajándék. Nem is tudnék öngyilkos lenni. –fogtam a fejem. –Maradj csendben és ígérd meg.
- Rendben. A saját életemre esküszöm. –felelte értetlenül. Még mindig nem igazán tudta, hogy mi folyik körülötte, de nem is baj.
- Nekem ez nem elég. Megszeghetetlen eskü kellene. –kértem Rileyt.
- Szó sem lehet róla. –adta vissza a gyűrűt. –Tudod, hogy nem kóstolhatod meg a vérem.
- Ha akarnám most rögtön is meg tudnám tenni, és megállítani se tudnál benne. –feleltem komoran. Leszedtem az ujjáról a gyűrűt és zsebre vágtam. –Kár volt kimondanom olyat, amit nem gondoltam komolyan. –csodálkoztam magamon. –Ténylegesen végeztünk Riley. Ha egy ilyen dologra nem vagy képes, akkor jobb, ha nem kerülünk közelebbi kapcsolatba. –mondtam és mentem átöltözni.
- Ne hisztizz már mindenen! –kiabált velem. –Mégis mit tudhat ez amit én nem?
- Megvéd, ha nem vagyok a közelben. –kutakodtam a ruhák között nyugodtan.
- Egy ilyen kis vacak nem képes semmire. –förmedt rám.
- Immúnissá tesz az ezüsttel szemben. –ejtettem ki a szavakat gyengéden. Már nem voltam mérges, de lett volna jobb dolgom is, mint Rileyval beszélgetni. Jelenleg nem hiányzott a társasága.
- Ez az a gyűrű, amire gondolok? –kérdezte óvatosan.
- Igen, ez az. –feleltem. –Majd egy új búvóhelyet kell neki találnom. Most pedig menj. Már semmi közöm hozzád. –öltözködtem.
- Ezek csak üres szavak Lissa. Gondolj bele hányszor szakítottunk már eddig. –magyarázta nekem. Én ezzel teljesen tisztában voltam. Minden egyes szava tökéletesen visszhangzott a fejemben, de ezt meg kell tennem. A stratégia ezt követeli. Majd később úgyis rendbe hozom a kapcsolatunkat, de most nem ez az elsődleges tény. –Nézz a szemembe és mondd, hogy nem szeretsz. –vont vállat.
- Nem szeretlek. –néztem a szemeibe ridegen.
- Ezt nem zárhatod le ilyen könnyen. Gondolhattam volna, hogy simán a szemembe hazudsz. –rázta a fejét Riley.
- Ha nem vagy képes elmondani vagy megmutatni a múltadat, akkor felejtsd el azt, hogy valaha is szeretni foglak. Csak akkor működik valami, ha feltétel nélkül bízunk a másikban. –kötöttem ki. –Most ha megbocsájtasz, fel kellene öltöznöm, mert van egy fontos dolgom.
És tényleg volt, ugyanis Julian meglátogatására készültem. Miután biztos voltam benne, hogy minden tiszta, lementem a börtönbe míg Julian cellájához nem értem. A szoba sötét és nyirkos volt, csak a mennyezet közepén volt egy ablaknak nevezhető lyuk, aminek a fénye megvilágította Julian láncra vert félmeztelen testét. A kezei és a lábai lebilincseléséhez a plafon minden sarkából indultak láncok, amik a szoba közepén szinte lebegve tartották a cella jelenlegi tulajdonosát. A feje leszegve maradt, egy szót sem szólt. Már egy napja, hogy itt van. Némán tűrtem a látványt és majd megszakadt a szívem.
- Direkt kaptam ezt a szobát? –nevetett fájdalmasan.
- Nincs benne semmi különleges. –vontam vállat könnyedén.
- Pedig hallok mindent. A lépéseket, a beszélgetéseket. –nézett fel egy pillanatra.
- Ez csak egy kis varázslat, amit én helyeztem rád. –léptem közelebb hozzá.
- Mégis mit akarsz tenni? –felelt halkan Julian.
- Felolvasztani a gyűrűt. –álltam meg vele szemben.
- Mit érsz el vele? –köpött a padlóra.
- Ha egy csepp is a véredbe kerül, a csoda megtörténik. –mosolyogtam erőltetetten.
- Szét akarod osztani a bandában, ugye? Ezáltal ha valaki általuk vámpírrá válik, átveszi ezt a képességet. –összegezte Julian. Gunyoros mosolyra húztam a szám, leplezve az aggodalmam.
- Pontosan. Amint vámpír lesz belőlük, a gyűrű a kastély területére vonzza őket. Itt pedig felkészíthetem őket a közelgő harcra. – feleltem nyugodtan.
- Sereg toborzás? Milyen csatáról beszélsz? –emelte meg újból a fejét.
- Valaki el akar pusztítani engem szokás szerint. –legyintettem könnyedén. –De ő erősebb lesz az eddigi összes ellenfélnél. Ő küldhette a fekete zacskókat és ő intézte a királynő szülinapján lévő támadást is. Engem nem tud megölni, ezért a környezetemet gyilkolja. Egyedül is megoldhatnám, de szeretnék veletek dolgozni. Meg kell védeni önmagunkat és a szüleimet is. –magyaráztam Juliannek.
- Csak visszatér a józan eszed. –nevetett kínosan.
- Ne legyél ennyire naiv. –szegtem fel az állam.
- Azt se mondtad el nekik, hogy biszex vagyok. Pedig megtehetted volna. –válaszolt lihegve. –Mégis miért kellett bizonyos beszélgetéseket hallanom?
- Ez a bizalomhoz vezető út első lépése. Nem mondtam el neked, hogy én Rileyval együtt vagyok, emiatt szakítottam vele. Eredetileg nem terveztem oda adni neki a gyűrűt. A megszeghetetlen eskü tökéletesen jó indok volt arra, hogy elindítsak egy veszekedést. Van benne annyi, hogy az esti randinkat, még így is összehozza. Ott viszont már nem lesz menekvés, innom kell a véréből ahhoz, hogy a szervezetébe jusson a gyűrű ereje. Túl egyszerű a feladat. Kezdem hiányolni a kémkedést. –nevettem el magam.
- Miért engem választottál? Mi van Masonnel? –értetlenkedett Julian.
- Mason álom világban él, és nem látja a fától az erdőt. Riley viszont magától rájött, neked pedig hagytam, hogy felfedezd. Talán nem én vagyok a leggonoszabb ember a világon, de most már többre vagyok képes. –sóhajtottam. –Még fenn kell hagyni a látszatot, hogy gonosz vagyok. Majd úgyis meglátod mi lesz belőle. Én még most is törődöm veled Julian, de kérlek, hogy ezt senkinek se mond el.
- Szerinted innen kinek tudnék? –nézett rám idegesen.
- Jó, oké, bár Riley után nem próbálkozom a megszeghetetlen esküvel. –legyintettem.
- Én megcsinálom veled. –felelte nyugodtan. Még a szívverésem is megállt volna ebben a pillanatban. Nagyon nagy hálát éreztem Julian felé.
- Tényleg? –néztem rá meglepetten. Lassan bólintott. Letörtem a végtagjain lévő láncokat, hogy újból szabadon mozoghasson. Elmondtuk mindketten az esküt és beleharaptunk a másik kezébe. Ezzel megpecsételtük sorsunkat.
- Még ma maradj lenn, Holnap eljövök érted. –köszöntem el tőle. Vissza mentem a szobámba, hogy előkészüljek az estére. Mindenre számítottam, csak arra nem ami ezután következett.

28. Rész

Sziasztok!
Két hét után itt egy újabb rész. Köszönöm az előző bejegyzéshez a 3 megjegyzést, szívből örültem mindegyiknek!
Talán nem ez a legjobb rész, szerintem összecsaptam és nem történik benne olyan sok dolog de remélem valaki csak akad aki olvassa.
Ha tetszik kérlek, iratkozzatok fel, kommenteljetek, csak ez alapján tudom, hogy jó az amit csinálok..!
Köszönöm az eddigi 37 feliratkozót és az 13000+ megtekintést!
Jó olvasást mindenkinek! <3
Kisses -C

Lecsendesedett minden. A robbanás hatalmas károkat okozott az egész kastély területén és azon kívül is. Calissa is újból szőke lett a szokásos piros szemekkel. Haja kibontva, ruhája feketén maradt.  Sírva futott felém és a nyakamba borult.

- Mason, meg kellett tennem. Ezután semmi se lesz rendben. –sírt a vállamon. Gyengéden átöleltem, hogy érezze, én vele vagyok. Hatalmas nevetés hallatszódott hátulról, majd eltoltam magamtól. –Komolyan elhitted, hogy sikerült a magánakciód? –nevetett továbbra is. Egy pillanatig reménykedtem benne. –Életemben először vagyok szabad. Nem hagyhatom ezt az érzést elszállni. Ha szeretsz, így is elfogadsz. Ez is én vagyok, a két felem keveréke. –csókolt meg a többiek előtt.

- Várj, te tudod? –kérdeztem ledöbbenve.

- Persze, hogy tudom. Úgy tepersz, mint egy gazdátlan kiskutya az esőben. Elég gyorsan leesett, hogy mindketten tudjátok. –forgatta a szemeit gúnyosan. –Mégis mennyire nézel te engem hülyének?

- Maradj nyugton Lissa, nem nézlek hülyének. –akadtam ki. –De kit választasz?

- Én? –mutatott magára döbbenten. –Nem választok. Egy fiú háremet akarok létrehozni.

Teljesen ledöbbenve álltam előtte. A többiek se tudtak szóhoz jutni. Nem tudtam, hogy komolyan gondolja-e. Valami volt benne a régi Lissából is, de egy teljesen újat kaptunk helyette. Ha szereti így önmagát, kénytelen leszek beletörődni.

- Tényleg, hol van az a kis cafka halandó? –nézett körbe az udvaron.

- Juliannel bement az épületbe. –feleltem komoran.

- Kicsit helyre teszem a leányzót. Úgyse ér sokat. Te se kedvelted őt Mason. –nézett rám unottan. –Őrök! –kiáltott. – Öljétek meg ezt a lányt. –mutatott egy képet. Olivia felindulásból neki akart rohanni Calissának, de az útját álltam.

- Okos ötlet. –mondta lenézően. – Ha szereted a nyomorult életed jobb, ha nem rohansz a vesztedbe. –nevetett fel gonoszan.

- Megérte lebontani a falakat? –jött közelebb Riley.

- Tudod a választ. –vont vállat könnyedén. –Még szép, hogy megérte. Nem vagyok a türelmes fajta.

- Még ha el is löksz magadtól, egyszer választanod kell. –állt meg Lissa mögött Riley.

- Miért jön mindenki ezzel? Nem szükségszerű. Választhatom a magányt is. –forgatta a szemeit. –Bár ha nagyon szeretnéd, szívesen elmondom mindkettőtökről a véleményemet. Kezdem Masonnel. Nekem ő mindig is a jófiúk csapatát erősítette. Sose szerettem. Kihasználtam. Nagyon ritkán törődtem az ő érzéseivel. De ezzel ő is tisztában volt, mégis hagyta magát. Mégis milyen ember az ilyen? –beszélt rólam úgy, mint ha itt se lennék. –Te más vagy. A két oldal között őrlődsz, kiszámíthatatlanok az érzéseid, mivel a múltban megtört valami, ami minden nap a fejedben motoszkál, és nem tudsz szabadulni tőle. De nem tudsz mindig jó maradni. Néha kell valami, ami újból bepiszkolja az amúgy sem tiszta vásznat. Engedd magad a csábításnak. Te és én ugyanolyanok vagyunk. Nem véletlenül vagy te a lelki társam. Mason az igaz szerelmem. Ő sose lenne képes elviselni olyannak, amilyen most vagyok. Először azt hittem ez fordítva van, de rá kellett döbbennem, hogy nem. –magyarázta nyugodtan. –Állj az oldalamra Riley. Nem vagyok se gonosz, se jó. Ketten tökéletes páros lennénk.

Riley szúrós szemekkel nézett végig Lissán. Azt hittem a falnak megyek. Igaza lenne? Lehet, ezért nem tudom elengedni. Még szép, hogy nem engedem el! Valahogy csak elfogadom a változásokat.

- Ne dőlj be neki Riley! –kiáltott Riley után Cordelia. –Manipulálni akar. Ő már nem az, akit ismersz.

- Persze, szerintetek az lenne a legjobb, ha valahogy elfognánk, láncra vernénk, és addig kínoznánk, amíg meg nem törik. – sóhajtott idegesen Riley. –Ő legbelül ugyanaz az ember. Ne értem mi bajotok van. Elismerem, most tényleg a gonosz énje van főképp jelen, mivel életében először szabadította fel magában. Legyen bennetek annyi, hogy megértitek, hogy ez egy új dolog számára. Én hagynám, hogy megismerje önmagát és döntsön arról, hogy ilyen marad vagy újból visszaszorítja a sötét oldalát. Tőlem csináljatok, amit akartok, de én mellette állok. Nem fogom elvenni a szabadságát. Mindenki úgy tesz, mint ha Lissa skizofrén lenne. Majd belerázódik és egyensúlyban lesz a kettő. Ne parázzatok rá ennyire. –felelte nyugodtan Riley és megfogta Lissa vállát jelezve, hogy tényleg vele van. Kivételesen büszke voltam Rileyra. Csak úgy tud a hercegnő bizalmába férkőzni, ha elkötelezi magát mellette. Nem rossz stratégia.

Calissa szemszöge:

Hallottam, ahogy az őrök Kaylát és Juliant hozzák elém. Nyugodt léptekkel fordultam meg. Sose éreztem még ilyen szabadnak magam. Ez volt az oka mindennek. És nem tettem rosszat magamnak. Már csak nagyobb összhangba kell hoznom a kettőt. Hasonlítani fogok a régi önmagamra, de mégsem leszek ugyanaz az ember.

- Felség, mi legyen velük? –kérdezte tőlem az egyik őr.

- Engedjétek el a vértasakot. Kivételesen jó kedvemben vagyok. Majd egy másik alkalommal végzünk vele. –adtam ki a parancsot.

- És a fiú? –mutatott Julianre.

- Láncra vele. –intettem.  Végre valami kitöltötte a szívemben lakozó űrt. Teljes lettem vele. Talán nem a legjobb dolog a világon, de több a semminél. Most már önmagam vagyok. Nagyon sok dolgot máshogy látok, és jobban a dolgok mögé tudok nézni.

- Ezt nem teheted! –sikoltozott Nicole.

- Dehogynem. –válaszoltam ridegen. –Szabályt szegett.

- Kezded túlzásba vinni Lissa. –felelte David nyugodtan.

- Én megtehetem.  –mondtam lenézően. Clara néni rontott ki az épületből egyenesen felénk tartva.

- Rendben van, Anne. A te pusztításod miatt történt mindez, hozd is rendbe. –ordított felénk Clara néni.

- Komolyan elhiszed, hogy tudsz nekem parancsolni? –nevettem gúnyosan. Kár volt mondani. A nénikém beültette az egész csapatot az egyik szobába tanítás gyanánt. Nagyon komolyan gondolta minden egyes szavát az ügyemmel kapcsolatban.

- Rendben van. –felelte határozottan. –Mostantól kezdve mindannyian itt fogtok tanulni és én leszek a tanár.

Az egész banda együtt nevetett fel, mégis ki hinne egy szenilis nőnek?

- Kicsit magasra tette a mércét Mrs… - kezdett bele Jason.

- Mrs. Carter. –javított bele a nénikém. –Tisztában vagyok a felelőséggel a vállamon.

- De mi tizenegyen vagyunk. –értetlenkedett Mason. Érdekes volt végig nézni a fáradt arcokon. A mai nap után már senkinek sem volt kedve ilyennel foglalkozni. Legszívesebben én is elmentem volna aludni, mivel ez az erő felszabadítás sok energiát vett igénybe.

- Csak mert kaptál egy nemesi címet Annetől, nem jelenti azt, hogy visszabeszélhetsz Mason. –nézett mérgesen Clara néni.

- Mégis mióta vagy nemes? –döbbent le Chris.

- Ez igazán lényegtelen, nem nagy ügy az egész. Kaptam vele pár jogot, amire régebben szükségem volt. –vont vállat Mason.

- De ki az az Anne? –kérdezte Nicole kíváncsian.

- Én nem tudom. –emeltem fel a kezeimet.

- Mrs. Carter Calissára gondolt. –magyarázta Riley.  Mégis miért jártatja a száját? Kivételesen Riley is csöndben lehetne.

- De miért hívja Annenek? –értetlenkedett Cornelia.

- Anne a középső nevem. –feleltem komoran. –Clara néni szerint a Calissa túl cifra.

- Nekem legalább nincs középső nevem. –sóhajtott boldogan Cordelia.

- Ó, ne aggódj. A vénlány ezt is megoldja. Majd a vezetéknevedet használja. –fogtam a fejem.

- Kit neveztél te vénlánynak? –emelte fel a hangját Clara néni.

- Szerintem önre gondolt, Mrs. Carter. –mosolygott David. Elnevettem magam volt jegyesem igazság érzetén. Mindig is bírtam a humorát.

- Ne higgyétek, hogy ennyivel megúsztátok! –vágtatott ki az ajtón Mrs. Carter. Kihasználva az alkalmat felálltam az egyik asztalra.

- Ideje leszámolni a banyával. Szívesen alkalmaznék fizikai erőt, de ez már nem csak az én harcom. Vámpírok vagyunk, csesszék meg persze, hogy bennünk van a gonosz. Ez nem feltétlenül rossz dolog. Meg van a maga bája. Mindenkinek van egy oldala, ami a megmaradt emberségét preferálja, de egy kis ideig tegyétek ezt félre. Már úgyse lehetünk újra emberek, minek siránkozni a múlton? Álljatok mellém. Győzzük le közösen. Nem kérek semmit, csak lazítsatok és engedjétek, hogy az igazi énetek feltörjön bennetek. Ki tart velem? –emeltem be a kezem a többiek közé. Elsőként Riley lépett mellém megfogta a kezem majd a másikat ő is betette a körbe. Édes volt tőle a bizalom. Szerencse, hogy nem a nyálas fajta. Majd csatlakozott Mason és David is. Később Ashley, Olivia, Jason, Chris, Nicole és Cornelia. Már csak Cordelia állt egyedül.

- Nyugi, a múltkorinál nem harapok nagyobbat. –villantottam egy mosolyt.

- Meg fogom bánni. –felelte és végül ő is betette a kezét.

- Végre, kezdődjön a móka!- mosolyogtam. – Nem szeretném elhamarkodni a dolgot, elég lesz egy hét a kiakasztására.

- Mikre gondoltál? –kérdezte David.

- Bármire, ami lehetséges. Arra figyeljen mindenki, hogy nem a legnagyobb csínnyel kezdjük az egészet. A picitől haladunk a nagyig. –bólintottam.

- Akkor legyen öt nap. –mondta Chris. –Öt fiú van, mindegyik mellé megy egy lány, valakihez kettő is. 

- Hogy döntsük el, hogy ki kezdi? –tette fel a kérdést Ashley. Riley egy pillanatra összehívta a fiúkat és egy perc után beálltak sorrendbe. A hetet Jason kezdi, majd Chris, utána jön Mason, David és végül Riley.

- Ez mégis, hogy jött össze? –néztem furán a sorrendre.

- A döntés az alapján született, hogy kinek mennyire őrült a barátnője, vagy aki bejön neki meg hasonlók. –magyarázta kedvesen David rám célozva, hiszen Riley a végére állt be.

- Az ötlet tulajdonosa Riley, gondolom. Első hallásra kinyírtalak volna titeket egytől egyig, de nagyon logikus. Minél őrültebb valaki, annál nagyobb zűrt tud csinálni. –gondolkodtam hangosan.

- Ebből is látszik, hogy csak én lehetek a barátod. –nevetett Riley. –Egy rugóra jár az agyunk.

- Attól még nagyon messze vagy. –legyintettem lesajnálón. Én beálltam Riley elé, Ashley Chris elé, Olivia Jason elé. Az ikrek Masonhöz mentek, Cordelia pedig Davidhez. Riley közelebb akart magához húzni, de nem engedtem.

- Hé, most munka van, majd utána. –sóhajtottam bosszúsan. Higgadtan elengedte a kezem.

- Kollégiumi hangulattal fogjátok kezdeni. –jött vissza Clara néni.

- A lányok mennek Calissa szobájába, a fiúk pedig az eggyel alatta levőbe. –adta ki a parancsot Carter őrnagy. 

- Engem nem érdekel, az én szobámba senki nem tolja be a pofáját. –zártam le a témát nagyon gyorsan.

- Erről nem te döntesz Anne. –förmedt rám a nénikém. – Még én is ott alszom, ha kell.

Kitűnő ötlet. Tartsd közel a barátaidat, de az ellenségedet még közelebb. Fergeteges éjszakánk lesz.

- Arról talán dönthetek, hogy hova megyek. –válaszoltam ridegen. –Most pedig lelépek. –léptem ki a szoba ajtaján. Visszamentem a titkos szobámba és engedtem magamnak egy fürdővizet. A kád mellett összekuporodva vártam, hogy kész legyen. A sírás kerülgetett és megrémisztett a saját tudatom. Hát ennyit érnek a szörnyek. Törődést senkitől se várhatok. Megállítottam a csapot, letéptem magamról a ruhákat és beleültem a forró habos vízbe. Reméltem a csontomig leégeti a rajtam lévő koszt. A térdeimet felhúztam és kezeimmel átkaroltam, majd ráhajtottam a fejem.

 A szomorúság és a bánat öntött el. Zokogtam. Ezt se fogom sokáig bírni. A testem túl gyenge ahhoz, hogy megtartsa a személyiségem. Már nem hiányoznak darabok a lelkemből, mégis a jóság maradt fölényben. Én ezt nem értem. Az elejétől fogva éreztem a gonosz jelenlétét, de egyszer se akart elhatalmasodni rajtam. Kordában tudnám tartani? Pedig az első pár pillanatban komolyan éreztem, hogy gonosz vagyok, és semmi nem tántorít vissza. Kinyújtottam a lábaim és hátradőltem. A hajamat kiengedtem és becsuktam a szemeim. Lassan a víz alá nyomtam a fejem. Melegség árasztott el, ahogy az átfagyott arcbőrömet is átjárta a víz. Vámpír vagyok, nem volt szükségem az életben maradáshoz arra, hogy levegőhöz jussak. Már nem is figyeltem mióta lehetek víz alatt, csak a gondolataimmal voltam elfoglalva. Hirtelen valaki felhúzott a vízből és átkarolt.

- Lissa, ébredj! Lissa kérlek, ne tedd ezt megint velem! –szorított magához Riley. Azonnal elhúzódtam tőle és takartam, amit lehetett, bár a hab is sokat segítette benne.

- Normális vagy? Azonnal fordulj el! –utasítottam. Riley megijedt egy pillanatra a kitörésemtől és rögtön megfordult.

- Rám hozod a frászt! –értetlenkedett, majd leült törökülésbe háttal nekem.

- Minek jössz be egyáltalán? –mérgelődtem.

- Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e. –vont vállat lazán. A lábaimat felhúztam és hátradőltem.  A feje pont olyan magasságban volt, ahol nem tud belátni a kádba.

- Vissza fordulhatsz. –sóhajtottam.

- Kezd szétesni a mutatványod? –nézett rám. Lejjebb csúsztam a vízben és magam elé meredtem.

- Ez nem mutatvány. Inkább a száraz igazság. –feleltem komoran.

- Már az elején láttam, hogy visszaállt a rend nálad. Tudsz gonosz lenni, kegyetlen és gyilkos is. De csak olyannal, aki megérdemli. Ezért kerested Juliannél is a kifogást, hogy ne kelljen a lelkiismeret-furdalásoddal foglalkozni. –magyarázta Riley.

- Rendben, lebuktam, gratulálok a megfejtéshez. –forgattam a szemeim. –Tudod, minden olyan fura. Régebben azt se tudtam, hogy mit jelent a lelkiismeret-furdalás. Amióta kijöttem a pszichiátriáról csak rosszabb lett minden. –meséltem oldalra döntve a fejem.

- Szimplán kigyógyultál a saját betegségedből. Nem olyan rossz dolog ez. Sokkal emberibb vagy, még akkor is, ha nem voltál sosem ember. –mosolygott rám. –Miért csinálod ezt?

- Mert szerettem a régi önmagamat. Soha nem néztek le úgy, mint most. Már nem az vagyok, akinek lennem kell. És én képtelen vagyok így élni. Nem szeretem magamat. Ennél sokkal erősebb voltam lelkileg. Nem érdekelt, hogy mennyire vagyok bunkó, könyörtelen, szarkasztikus, ócsároló. De legalább önmagam voltam. –magyaráztam Rileynak. Nem néztem rá, csak előre bámultam. –Tudod, hogy az a világnézetem, hogy az érzelem az igazi gyengeség. Nálam mindenképp. Vámpírok között nem lehettem igazán érzelmes. 390 évig tudtam ezt tartani. Most miért nem?

- Kivételesen megtanultál egy nagyon humánus dolgot, képes vagy lazítani.  –tette a kád szélére a kezét. Bátortalanul megfogtam. Jól esett a közelsége, mellette önmagam tudtam lenni. –Ezt az utat szeretnéd folytatni?

- Igen. –válaszoltam halkan.

- Ígérj meg nekem valamit. Ha érezni fogod, hogy már nagyon nem megy, akkor csak légy önmagad. Az mindig visszatérít az igaz útra. –jött közelebb egy csók erejéig. A könnyeim újból eleredtek, de Riley óvatosan letörölte őket.

- Nem mondod el senkinek? –kérdeztem óvatosan.

- Nem. –rázta a fejét. –Csak kérlek, ne legyél szomorú. Mindig olyan érzésem van, mint ha miattam lenne.

- Persze, hogy minden miattad van. Egy tapló paraszt vagy. –próbáltam viccelődni.

- Mondja ezt a bunkóság királynője. –forgatta a szemeit nevetve. Megnyugtatta a lelkemet ez a pillanatnyi boldogság. Bárcsak több ilyen lenne az életemben. Tökéletlenül voltunk tökéletesek. Mindkettőnkben megvoltak a hibák, mégis képesek voltunk bármit megtenni a másikért. Sok vitán és sok jó dolgon mentünk keresztül, és ezeket az időket semmi pénzért nem cserélném el.

27. Rész

Sziasztok!
Megint a csalódottsággal tudom magam jellemezni. Nagyon örültem annak az egy megjegyzésnek az előző rész alatt, de szomorú voltam, hogy nem jött több. A feliratkozók folyamatosan gyűlnek (Már 37-en vagytok uramisten*-*), de semmi mással nem érzékeltetitek velem, hogy jó az, amit csinálok.
Hagyjuk is, nem fogok regélni.
Majd felfigyelhettek egy változásra ebben a részben, ez persze max a következő rész végéig fog tartani, szóval nem kell tartani attól, hogy így marad.
Jó olvasást mindenkinek!
Kisses -C

A mai napig nem tudom, hogy történt-e velem hasonló. Mint ha csak egy álomban lennék. Úgy éreztem, hogy sodródom az árral. Nem ellenkeztem, nem voltak kifogásaim, csak éltem a lehetőséggel. Félek, hogy tényleg megszeretem. Jobbat érdemelne egy szörnyetegnél. Megrészegített a szerelem érzése és nem tudtam ellenállni neki.  Talán ki kellene szedni egy téglát a falból, amit magam köré építettem. Így viszont kilépnék a biztonságos zónából. Egyáltalán minek nekem a biztonság? Legyőzhetetlen vagyok. Ki kellene mennem a fényre kicsit, hogy megízleljem az igazi életet. Húsz év után sok minden változik. Én is változtam. Riley szemeiben kutattam a megoldás után, de semmi. Nem kell ide megoldás, hiszen nem egy befejezett ügyről beszélünk.

- Megbocsátanál a többieknek is? –csókolgatta a nyakamat. Mámorítóan édes érzés fogott el. Behunytam a szemeim, hogy átadjam magam az élvezetnek. A derekamnál fogva közelebb húzott magához. Testünk majdnem egybesimult, amikor udvariasan eltávolodtam tőle.

- Még neked is teperned kell. Addig ne is beszéljünk a többiekről. –legyintettem unottan. Ez nem ilyen egyszerű dolog. Csontos arca merev volt, nem jött közelebb hozzám.

- Ha neked ez kell. –sóhajtott értetlenül.

- Neked megint mi bajod? Semmi sem olyan könnyű az életben, hogy azonnal megkapd. Inkább örülj neki, hogy magamtól adok lehetőséget neked. –forgattam a szemeim.

- Jó, oké, bocs. –csukta le a szemeit egy pillantra.

- Lehet, régimódi vagyok néha, de egyszer se volt igazi randink. –magyaráztam heves mozdulatok kíséretében.

- Akkor randizzunk. –vont vállat könnyedén.

- Kérhetek tőled valamit? –óvatosan ránéztem. A válasz leheletét éreztem a nyakamon, mégis meg kellett tennem.

- Nem. –szögezte le most azonnal a választ.

- Te láttad a valaha létezett legördögibb személynek a múltját. Azt hiszem, lógsz annyival, hogy én is megnézzem a tied. –lenézően ránéztem.

- Mindenkinek meg van a maga keresztje. Nekem is megvan a saját poklom. Bár tényleg közel sincs a tiédhez, de nekem ez is túl sok volt. –nézett komolyan. Feszült lett a téma felhozatalától. Vajon mit rejteget előlem?

- De ha nem rosszabb az enyémnél, akkor mégis mi a probléma? –értetlenkedtem.

- Mert tettem valami szörnyűt régebben, amire nem vagyok büszke. De ha megtudnád, soha többé nem állnál velem szóba. –hajtotta le a fejét. Testtartása merev volt, izmai megfeszültek. Kirohant volna a nagyvilágból.

- Cordelia se tudja? –kérdeztem aggódóan. 

- De, ő tudja. –sóhajtott Riley.

- Voltak még testvéreid? –érdeklődtem.

- 10 bátyám volt. –halványan mosolygott. –Mi ketten voltunk a legfiatalabbak Cordeliával. A többiek elég gyorsan leléptek otthonról, azóta pedig egyikkőjüket sem láttam.

- Akkor összesen tizenketten vagytok. –gondolkoztam hangosan. –Basszus, az kemény lehetett.

- Te ezt nem értheted. Neked mindent a feneked alá tettek. –nézett félre Riley. Remek, jussunk el a gazdag-szegény pozícióig.

- Lehetséges. De gondolj csak vissza 1642-re. Még 18 sem voltam, amikor meg akartak erőszakolni. És az anyám nyugodtan hagyta. Talán bennem is ott tört el minden. Szerintem másabb személyiség lennék, ha ez az eset nem történt volna meg velem. De még így sem változtatnék a múlton, mert az lettem, aki lenni akarok. A hibáimmal együtt. –válaszoltam bíztatóan. Nem tudtam, hogy milyen hatást eredményez a monológom, de próbáltam így is rövidre fogni. Nem szólt egy szót se. Éreztem, ahogy dübörögnek az agyában a gondolatok.

- Gyere, azt hiszem, bemutatlak a családomnak. –álltam fel a padról. Riley is felállt és egy mosoly kíséretében kézen fogva sétáltunk vissza a nagy tömegbe. Mire számítottam? Pontosan arra, amit kaptam. Mindenki megnézett minket, összesúgtak a hátunk mögött, mutogattak ránk, de nem érdekelt. Kivételesen nem rendezhettem jelenetet. Ha most máshol lennénk, szerintem mindenki haja lángokban állna. Foglalkozzanak másnak az életével. Persze én vagyok a követendő példa az emberek számára. Daisy szemei teljesen elkerekedtek, amikor ő is meglátott minket. Hátra fordult, hogy alaposan megnézzen minket.

- Jól látok? –nézett kétségbeesetten hol ránk hol Clara nénikémre Daisy. Megálltunk az asztal mellett, Riley azonnal meghajolt.

- Te lennél az a sokat emlegetett Riley? –szögezte neki a kérdést Apa.

- Egyszer volt szóban. –forgattam a szemeim. –Ő egy nagyon jó barátom.

- Egy? –köhögött Daisy.

- Rendben. Akkor a barátom. Lerendeztünk pár dolgot és összejöttünk. Így jobb? –néztem Daisyre idegesen. Az asztalnál viszont ült egy vendég, akit eddig nem szúrtam ki. Julian Daisy mellett foglalt helyet.

- Állj fel Riley. –utasította Anya. –Gyere, ülj le közénk. Mesélj nekünk, hogyan jöttetek össze?

Engem zavartak Anya kérdései, de Riley meglehetősen nyugodt volt.

- A találkozásunk elég régre nyúlik vissza. 1916-ban kezdtem el a kastélyban az életem, mint kém tanonc. Nem akaratomból jelentkeztem, elég züllött életet éltem előzőleg, ami miatt el akartak kapni.  Mr. Jackson talált rám és ajánlott egy olyan lehetőséget, hogy beállhatok kémnek és akkor elintézi, hogy ne kelljen börtönben végeznem. Nem volt választásom, elfogadtam az ajánlatot. Ebben az évben voltak Calissa utolsó tanítványai, köztük én is. –felelte Riley.

- Ez milyen édes! –olvadozott Daisy. Rileyt nem érdekelte Julian jelenléte, engem annál jobban. Nem akartam, hogy minden egyes részletet halljon abból, ami köztünk történt Rileyval. Csak még jobban oldalba rúgnám. Megszorítottam Riley kezét, aki rám nézett. Julianre néztem, majd vissza rá, hogy értse a célzást. –Mi történt ezután? –kíváncsiskodott Daisy vigyorogva.

- Nem igazán alakítottunk ki mélyebb kapcsolatot, de volt egy pont, amikor mérges lettem rá. –folytatta Riley. – Calissának rendelték ki a Davidson ügyet. Mr. Jackson erősen ajánlott engem Calissa mellé, de minden egyes alkalommal elutasította a felkérést. Mondván, hogy ő csak egyedül tud dolgozni. Szerinte mások csak hátráltatnák őt a munkában és nem lenne sikeres az elképzelt terv. –magyarázott Riley, de Clara nénikém megállította.

- Látod Anne, még ennyivel is mély nyomot tudsz hagyni másokban. Néha moderálhatnád magad. Ez a szeszélyesség nem fog az előnyödre válni. –csóválta a fejét Clara néni. Általában a második nevemet használja, mert szerinte a Calissa túl kirívő. Bár néha ő is elfeledkezik erről. Csak miatta lett második nevem. Calissa Anne Dragnight. Kezdett sok lenni a bájcsevegés a családom és Riley között. Kár volt elhoznom. A saját késemet Clara néni tányérjába dobtam, hogy lassan állítsa le magát.

- Mond már meg nekem, hogy ki azaz Anne? Mert én nem vagyok. Talán ez a második nevem, de nem használom. Akkor végül is kihez beszélsz? Talán már szellemeket is látsz? Ejnye Clara néni, csak nem megártott a bor? –néztem gúnyosan feléje.

- Erről beszéltem Avery. A lányotok túl szeszélyes. Jobban meg kellett volna nevelni még, amikor kicsi volt. –fújtatott Clara néni. 

- Sajnos ez nem volt olyan egyszerű, mint Daisyvel. Calissa a tetteivel ellentétben hatalmas intelligenciával rendelkezik és minden hatalom felett áll. Még mi, a szülei is kevesek voltunk a nevelésére. Nem lehet betörni. Szabad szellemű, néha vannak hangulatingadozásai, de a mi lányunk. És ennél az asztalnál te nem ítélkezhetsz felette. –védett meg Anya. Lenézően mérte végig a húgát. Clara néni is nagyon jól tudta, hogy ezek után jobb lenne nem megszólalni. De a nénikémet hol érdekelte ez?

- Ha te nem, akkor majd én megtöröm a kicsikét. –nézett rám a nénikém bosszút forralva. Ennél jobb nem is történhetne. Legálisan elpáholhatom az egyik őrült rokonom.

- Én nem vállalok érte felelősséget. –emeltem fel a kezeim nevetve.

- Mi sem vállalunk érted semmilyen felelősséget Clara. –mondta Anya is. Kedves volt tőle, hogy beleegyezett. Lehet nekem is más fényből kellene nézni az Anyámat.

- Nem is kell! –háborodott fel a nénikém. –Előbb végzek vele, mint gondolnád.

Röhögő görcsöm lett Clara néni felszólalásától. A mesélés szerencsére abba maradt, és Juliannek sem kellett végig hallgatnia a sztorinkat. Riley komor arccal ült végig, nem nevetett, nem mosolygott.

- Jól megfontoltad? –kérdezte Apa is.

- Persze, persze. Egyszerű, mint az ágyba pisilés. Három szörnyet már felneveltem, a negyedik már semmiség lesz. –legyintett büszkén a nénikém.

- Hé! –ugrott fel Daisy mérgesen. Arcon csapás lehetett neki is, amit az anyja mondott. Sose tudtam sajnálni, mindig is el volt kényeztetve, még hozzám képest is.

- Hol van a másik két szörnyecske? – néztem körbe érdeklődve. Clara néninek még volt két gyereke, Aaron és Kate. Aaron volt a legidősebb, Daisy a legfiatalabb.

- Valahol a tömegben. Ezek sose tudnak egyhelyben maradni. –szidta őket Clara néni. Az eddig halk zene felerősödött, az emberek összevissza mászkáltak. Mint ha csak egy kerti esküvőn lennék. Egy lassú szám következett. Daisy azonnal felkérte Rileyt, aki nem mondhatott nemet. Csak ültem a székemben és figyeltem, hogy Riley milyen arcokat fog vágni, de semmi. Érzelemmentesen táncolt Daisyvel. Elkalandozva a gondolataimban fel se tűnt, hogy Mason egy ideje ott áll mellettem. A nyakába vetettem magam és csak sírtam.

- Soha többé ne csinálj ilyet te seggfej! –hüppögtem örömömben. – Mondhatok én akármit, tudod, hogy nélküled elveszett vagyok.

- Jól van, rendben. Nem csinálok ilyet. Legközelebb ezek után is utánad megyek. –mosolygott boldogan rám. –Rád bármit lehet mondani, csak azt nem, hogy elveszett. Remekül megvoltál.

- Persze, jössz a macsó stílusoddal és felborítasz mindent. –sóhajtottam boldogan.

- Gyere, táncoljunk. –vitt be az emberek közé. Kezeimet a nyaka köré fontam és a vállára támasztottam a fejem. –Minden rendben Riley és közted?

- Igen. Kibékültünk. –feleltem nyugodtan.

- Akkor összejöttetek. –mondta komoran.

- Talán. Nem tudom mi lesz a vége. –vontam vállat könnyedén.

Mason szemszöge:

Gyönyörű volt ebben a ruhában. Nyugodtabbnak tűnt a szokásosnál. Szinte beleremegtem, ahogy tartottam a vékony testét. Nem lett volna szabad belenéznem a fejébe, amikor még eszméletlen volt. Érzem, hogy nem engem fog választani. Ez kevesebb lesz, mint három év. Én is és Riley is tudjuk ezt a titkot. A tudatalattija nem figyelmeztette, hogy mi lesz, ha mi is megtudjuk. Riley még nem elég szerelmes. Most kell elvágnom minden kapcsolatot, ha meg akarom tartani. Kerüljön bármibe. Kínszenvedés volt nélküle az a húsz év is. Nem élném túl, ha örökre elhagyna. Nekik a kapcsolatuk úgyis kezdetleges. Mellettem majd lenyugszik, ha vége mindennek.

- Gyere. –húztam ki a tömegből, amint vége lett a táncnak. –menjünk be egy kicsit.

- Mit akarsz Mason? –nevetett boldogan. Engedte magát a kísértésnek, úgyis tudta, hogy mi fog történni. Egyenesen a titkos szobába vezetett. Leültem a kanapéra míg Lissa töltött nekünk whiskyt. –Tudod, hogy ez nem lenne helyes. Alkut kötöttünk. Amíg valamelyikünknek nem lesz kapcsolata. –csalódottan rám nézett. Leült mellém és átadta a pohárba kitöltött alkoholt. Láttam rajta, hogy ő is akarja, de hezitál. Pedig sosem szokott. Most én is máshogy állok az egészhez. Eddig a barátságunkat védtem, nem igazán érdekelt, ha volt kapcsolata. Számomra nem voltak ellenfelek. Semelyik se volt Lissához méltó. Ha nem Riley lenne most ez az ember, akkor két perc alatt repült volna. Ennyit nem ért volna meg Lissának se, a veszekedésekkel együtt. Már a kapcsolatuk elején láttam, hogy ez valami más. Illik a hercegnőmhöz, ugyanolyan személyiségűek. Én bezzeg megmaradtam a nyugodt Masonként, aki csak a barátságot akarja. Fasza. Kellett nekem ezzel a dumával jönni.

- Ugyan már, édes. –nevettem fel meglepődve. –Mi lesz velem nélküled?

- A legjobb barátom maradsz Mason. –válaszolt higgadtan. –Bármelyik nap láthatsz. Az ilyen helyzetekben vigasztalódj Kaylánál. 

- Kayla nem ugyanaz. –sóhajtottam fáradtan.

- Történt valami, amiről nem tudok? –húzta fel a szemöldökét meglepetten.

- Nem, semmi. –hajtottam hátra a fejem. –Vele nem érzem azt, mint veled. Az egész teljesen más. Nem igazán az esetem. –húztam a szám. Gondolkozva nézett végig rajtam.

 Fájt a szótlansága, de az ő helyében én se tudnék mit mondani.  Erős érzelmek kötik mindkettőnkhöz. A mi kapcsolatunk mégis mélyebb.

- Mikor cseréltünk szerepet? –döntötte oldalra a fejét. –Eddig mindig nekem volt szeretethiányom. Én kértem hasonlókat, nem te.

Akkor még én se éreztem magam veszélyben. Válasz helyett megcsókoltam. Nem kellett több neki sem, egymásnak estünk. Már az ágy közelében voltunk, amikor valaki dörömbölt az acél ajtón. Mindketten felkaptuk a fejünket és hirtelen néztünk az ajtóra.

- Calissa, benn vagy? –ordibált Riley. Szerencsésen ez a szoba hangszigetelt, nem igazán hallja, hogy benn vagyunk-e. Lissa nem válaszolt. Nem akarta, hogy Riley tudjon bármit is. Hallottuk, ahogy elmegy az ajtó elől és kimegy a szobából. Sikítás hangja jött az ablak felől. Calissa kinézett és tudta, hogy megtámadták a kastélyt.

- Felhasználásra kerül a fegyver. –mondta ridegen. Ez nagyon nem jelent jót. Még soha nem használtuk. Azt hittem sose jön el az a nap. Kiugrott az ablakon és futott a hátsó udvarhoz. Elővettem a fegyvert és én is ugrottam. Turbó módba kapcsoltam és szaladtam a hercegnő után. Hatalmas felfordulás fogadott. A királyi családot éppen bemenekítették a kastély egy biztonságos területére. Riley is velük volt, gondolom Lissa kérése. Az asztalok feldöntve, székek összetörve. A növényzet pusztult, az emberek fejvesztve menekültek. Ashleyék futottak hozzám.

- Ez most igazi vagy csak gyakorlat? –kérdezte unottan Chris.

- Nem hiszem, hogy mára tennének be poénból ilyet. –forgattam a szemeim. –Ha tudtok menjetek be, nem lesz szép látvány

- Szívesen szétrúgunk mi is pár segget. –ajánlotta fel Nicole.

- Nem fog kelleni. –legyintettem.

- Lissával mi van? –kérdezte Cordelia. –Ott áll a terasz lépcsőjén, mereven, előtte az sorfalt álló őrökkel.

Oda fordítottam én is a fejem. Nagyon jól tudtam, hogy mi következik. Gondolhattam volna rá előbb is. Már embrió kora óta sok ezer védőfal védi a lelkét a gonoszabbik felétől. Ha ezeket lebontja, a világ elpusztítására is képes lenne. Sose próbálta meg, ez lesz az első alkalom. De Lissa direkt csinálja. Ezzel a mozdulattal felszabadítja a gyógyszerek hatása miatt elnyomott erejét. Mióta várhatta ezt a pillanatot. Ezért ment el Ashleyvel is. Most valaki végre a kezére is játszott. A védőfalakkal együtt is van egy kis rés, ahol beszivárog a benne lakozó gonosz. Talán ezért tűnik sokszor normálisnak. Különben túl kedves lenne, de az nem az ő stílusa.

- Átgondolta, hogy mit tesz. –bólintottam. –Ha nem akartok egy Lissa általi pusztítás áldozatai lenni, akkor tűnjetek el.

- Maradunk. –jelentette ki David. –Még egyszer nem hagyjuk el.

A többiek is hevesen bólogattak.

- Julian, kérlek, te vidd be Kaylat az épületbe. Csak neked van ahhoz elég rangod, hogy bejussatok, ha David maradni akar. –utasítottam Juliant, aki azonnal megragadta Kayla kezét.

- Tudod, hogy mi fog történni? –kérdezte Cornelia tőlem.

- Fogalmam sincs. Ezért kell kinn maradnom. Ha túl veszélyes lenne a helyzet csak én tudom megállítani. –sóhajtottam. Calissa hátradöntötte a fejét, hogy az egész testében szétáradjon a benne élő gonosz. A haja és a ruhája lassan feketévé változott. Újból egyenes fejtartással kinyitotta a szemeit. Bár Calissának piros szemei vannak, a szeme fehérje és a pupillája is vörössé változott. Haja magától kibontódott és lebegett. Kezeiben fekete fénygömbök jelentek meg. Ha nem láttam volna a folyamatot, el se hiszem, hogy ő lenne az. Az előtte álló őrök utat adtak neki. Rideg és érzelemmentes arccal ment előre. Hatalmasat üvöltött, amitől a vámpír behatolók a száz méterre lévő kerítésnek csapódtak. Ijesztő látványt nyújtott, de még így is tudtam, hogy ő Lissa. Már az ordításával is meghaltak sokan. Ennyi erőt egy vézna testben. Félek, hogy belülről felfalja.

- Milyen szánalmas. –nevetett. –Ennyi semmire kellőt egy helyen. –mondta lenézően. A hideg rázott a gonosz kacaj visszhangjától. –Ha már ennyi után féltek, minek kellett támadást indítani? –húzta fel a szemöldökét. Senki nem mert válaszolni. Csak egy pillanatra néztem az ablakra. Riley tökéletes kilátásból figyelte az első emeleti erkélyen a történéseket. Így is képes lesz szeretni? A fénygömbök nagysága folyamatosan nőtt. Egyre nagyobbak lettek. Bele akarja adni az összes erejét. A kerítésnek csapódott emberek felé dobta. Hatalmas robbanás következett be. Mi is hátraestünk öt métert, fák dőltek ki, csak a kastély maradt egybe. Porrá égette az összes betolakodót. Most jön az én időm. Előszedtem a pisztolyt, aminek a tölténye elvarázsolt volt. Céloztam és lőttem. Arra még én sem számítottam, hogy elkapja a golyót és porrá őrli a kezeivel.

- Houston, problémánk van. –nézett kétségbeesetten Jason.