27. Rész

Sziasztok!
Megint a csalódottsággal tudom magam jellemezni. Nagyon örültem annak az egy megjegyzésnek az előző rész alatt, de szomorú voltam, hogy nem jött több. A feliratkozók folyamatosan gyűlnek (Már 37-en vagytok uramisten*-*), de semmi mással nem érzékeltetitek velem, hogy jó az, amit csinálok.
Hagyjuk is, nem fogok regélni.
Majd felfigyelhettek egy változásra ebben a részben, ez persze max a következő rész végéig fog tartani, szóval nem kell tartani attól, hogy így marad.
Jó olvasást mindenkinek!
Kisses -C

A mai napig nem tudom, hogy történt-e velem hasonló. Mint ha csak egy álomban lennék. Úgy éreztem, hogy sodródom az árral. Nem ellenkeztem, nem voltak kifogásaim, csak éltem a lehetőséggel. Félek, hogy tényleg megszeretem. Jobbat érdemelne egy szörnyetegnél. Megrészegített a szerelem érzése és nem tudtam ellenállni neki.  Talán ki kellene szedni egy téglát a falból, amit magam köré építettem. Így viszont kilépnék a biztonságos zónából. Egyáltalán minek nekem a biztonság? Legyőzhetetlen vagyok. Ki kellene mennem a fényre kicsit, hogy megízleljem az igazi életet. Húsz év után sok minden változik. Én is változtam. Riley szemeiben kutattam a megoldás után, de semmi. Nem kell ide megoldás, hiszen nem egy befejezett ügyről beszélünk.

- Megbocsátanál a többieknek is? –csókolgatta a nyakamat. Mámorítóan édes érzés fogott el. Behunytam a szemeim, hogy átadjam magam az élvezetnek. A derekamnál fogva közelebb húzott magához. Testünk majdnem egybesimult, amikor udvariasan eltávolodtam tőle.

- Még neked is teperned kell. Addig ne is beszéljünk a többiekről. –legyintettem unottan. Ez nem ilyen egyszerű dolog. Csontos arca merev volt, nem jött közelebb hozzám.

- Ha neked ez kell. –sóhajtott értetlenül.

- Neked megint mi bajod? Semmi sem olyan könnyű az életben, hogy azonnal megkapd. Inkább örülj neki, hogy magamtól adok lehetőséget neked. –forgattam a szemeim.

- Jó, oké, bocs. –csukta le a szemeit egy pillantra.

- Lehet, régimódi vagyok néha, de egyszer se volt igazi randink. –magyaráztam heves mozdulatok kíséretében.

- Akkor randizzunk. –vont vállat könnyedén.

- Kérhetek tőled valamit? –óvatosan ránéztem. A válasz leheletét éreztem a nyakamon, mégis meg kellett tennem.

- Nem. –szögezte le most azonnal a választ.

- Te láttad a valaha létezett legördögibb személynek a múltját. Azt hiszem, lógsz annyival, hogy én is megnézzem a tied. –lenézően ránéztem.

- Mindenkinek meg van a maga keresztje. Nekem is megvan a saját poklom. Bár tényleg közel sincs a tiédhez, de nekem ez is túl sok volt. –nézett komolyan. Feszült lett a téma felhozatalától. Vajon mit rejteget előlem?

- De ha nem rosszabb az enyémnél, akkor mégis mi a probléma? –értetlenkedtem.

- Mert tettem valami szörnyűt régebben, amire nem vagyok büszke. De ha megtudnád, soha többé nem állnál velem szóba. –hajtotta le a fejét. Testtartása merev volt, izmai megfeszültek. Kirohant volna a nagyvilágból.

- Cordelia se tudja? –kérdeztem aggódóan. 

- De, ő tudja. –sóhajtott Riley.

- Voltak még testvéreid? –érdeklődtem.

- 10 bátyám volt. –halványan mosolygott. –Mi ketten voltunk a legfiatalabbak Cordeliával. A többiek elég gyorsan leléptek otthonról, azóta pedig egyikkőjüket sem láttam.

- Akkor összesen tizenketten vagytok. –gondolkoztam hangosan. –Basszus, az kemény lehetett.

- Te ezt nem értheted. Neked mindent a feneked alá tettek. –nézett félre Riley. Remek, jussunk el a gazdag-szegény pozícióig.

- Lehetséges. De gondolj csak vissza 1642-re. Még 18 sem voltam, amikor meg akartak erőszakolni. És az anyám nyugodtan hagyta. Talán bennem is ott tört el minden. Szerintem másabb személyiség lennék, ha ez az eset nem történt volna meg velem. De még így sem változtatnék a múlton, mert az lettem, aki lenni akarok. A hibáimmal együtt. –válaszoltam bíztatóan. Nem tudtam, hogy milyen hatást eredményez a monológom, de próbáltam így is rövidre fogni. Nem szólt egy szót se. Éreztem, ahogy dübörögnek az agyában a gondolatok.

- Gyere, azt hiszem, bemutatlak a családomnak. –álltam fel a padról. Riley is felállt és egy mosoly kíséretében kézen fogva sétáltunk vissza a nagy tömegbe. Mire számítottam? Pontosan arra, amit kaptam. Mindenki megnézett minket, összesúgtak a hátunk mögött, mutogattak ránk, de nem érdekelt. Kivételesen nem rendezhettem jelenetet. Ha most máshol lennénk, szerintem mindenki haja lángokban állna. Foglalkozzanak másnak az életével. Persze én vagyok a követendő példa az emberek számára. Daisy szemei teljesen elkerekedtek, amikor ő is meglátott minket. Hátra fordult, hogy alaposan megnézzen minket.

- Jól látok? –nézett kétségbeesetten hol ránk hol Clara nénikémre Daisy. Megálltunk az asztal mellett, Riley azonnal meghajolt.

- Te lennél az a sokat emlegetett Riley? –szögezte neki a kérdést Apa.

- Egyszer volt szóban. –forgattam a szemeim. –Ő egy nagyon jó barátom.

- Egy? –köhögött Daisy.

- Rendben. Akkor a barátom. Lerendeztünk pár dolgot és összejöttünk. Így jobb? –néztem Daisyre idegesen. Az asztalnál viszont ült egy vendég, akit eddig nem szúrtam ki. Julian Daisy mellett foglalt helyet.

- Állj fel Riley. –utasította Anya. –Gyere, ülj le közénk. Mesélj nekünk, hogyan jöttetek össze?

Engem zavartak Anya kérdései, de Riley meglehetősen nyugodt volt.

- A találkozásunk elég régre nyúlik vissza. 1916-ban kezdtem el a kastélyban az életem, mint kém tanonc. Nem akaratomból jelentkeztem, elég züllött életet éltem előzőleg, ami miatt el akartak kapni.  Mr. Jackson talált rám és ajánlott egy olyan lehetőséget, hogy beállhatok kémnek és akkor elintézi, hogy ne kelljen börtönben végeznem. Nem volt választásom, elfogadtam az ajánlatot. Ebben az évben voltak Calissa utolsó tanítványai, köztük én is. –felelte Riley.

- Ez milyen édes! –olvadozott Daisy. Rileyt nem érdekelte Julian jelenléte, engem annál jobban. Nem akartam, hogy minden egyes részletet halljon abból, ami köztünk történt Rileyval. Csak még jobban oldalba rúgnám. Megszorítottam Riley kezét, aki rám nézett. Julianre néztem, majd vissza rá, hogy értse a célzást. –Mi történt ezután? –kíváncsiskodott Daisy vigyorogva.

- Nem igazán alakítottunk ki mélyebb kapcsolatot, de volt egy pont, amikor mérges lettem rá. –folytatta Riley. – Calissának rendelték ki a Davidson ügyet. Mr. Jackson erősen ajánlott engem Calissa mellé, de minden egyes alkalommal elutasította a felkérést. Mondván, hogy ő csak egyedül tud dolgozni. Szerinte mások csak hátráltatnák őt a munkában és nem lenne sikeres az elképzelt terv. –magyarázott Riley, de Clara nénikém megállította.

- Látod Anne, még ennyivel is mély nyomot tudsz hagyni másokban. Néha moderálhatnád magad. Ez a szeszélyesség nem fog az előnyödre válni. –csóválta a fejét Clara néni. Általában a második nevemet használja, mert szerinte a Calissa túl kirívő. Bár néha ő is elfeledkezik erről. Csak miatta lett második nevem. Calissa Anne Dragnight. Kezdett sok lenni a bájcsevegés a családom és Riley között. Kár volt elhoznom. A saját késemet Clara néni tányérjába dobtam, hogy lassan állítsa le magát.

- Mond már meg nekem, hogy ki azaz Anne? Mert én nem vagyok. Talán ez a második nevem, de nem használom. Akkor végül is kihez beszélsz? Talán már szellemeket is látsz? Ejnye Clara néni, csak nem megártott a bor? –néztem gúnyosan feléje.

- Erről beszéltem Avery. A lányotok túl szeszélyes. Jobban meg kellett volna nevelni még, amikor kicsi volt. –fújtatott Clara néni. 

- Sajnos ez nem volt olyan egyszerű, mint Daisyvel. Calissa a tetteivel ellentétben hatalmas intelligenciával rendelkezik és minden hatalom felett áll. Még mi, a szülei is kevesek voltunk a nevelésére. Nem lehet betörni. Szabad szellemű, néha vannak hangulatingadozásai, de a mi lányunk. És ennél az asztalnál te nem ítélkezhetsz felette. –védett meg Anya. Lenézően mérte végig a húgát. Clara néni is nagyon jól tudta, hogy ezek után jobb lenne nem megszólalni. De a nénikémet hol érdekelte ez?

- Ha te nem, akkor majd én megtöröm a kicsikét. –nézett rám a nénikém bosszút forralva. Ennél jobb nem is történhetne. Legálisan elpáholhatom az egyik őrült rokonom.

- Én nem vállalok érte felelősséget. –emeltem fel a kezeim nevetve.

- Mi sem vállalunk érted semmilyen felelősséget Clara. –mondta Anya is. Kedves volt tőle, hogy beleegyezett. Lehet nekem is más fényből kellene nézni az Anyámat.

- Nem is kell! –háborodott fel a nénikém. –Előbb végzek vele, mint gondolnád.

Röhögő görcsöm lett Clara néni felszólalásától. A mesélés szerencsére abba maradt, és Juliannek sem kellett végig hallgatnia a sztorinkat. Riley komor arccal ült végig, nem nevetett, nem mosolygott.

- Jól megfontoltad? –kérdezte Apa is.

- Persze, persze. Egyszerű, mint az ágyba pisilés. Három szörnyet már felneveltem, a negyedik már semmiség lesz. –legyintett büszkén a nénikém.

- Hé! –ugrott fel Daisy mérgesen. Arcon csapás lehetett neki is, amit az anyja mondott. Sose tudtam sajnálni, mindig is el volt kényeztetve, még hozzám képest is.

- Hol van a másik két szörnyecske? – néztem körbe érdeklődve. Clara néninek még volt két gyereke, Aaron és Kate. Aaron volt a legidősebb, Daisy a legfiatalabb.

- Valahol a tömegben. Ezek sose tudnak egyhelyben maradni. –szidta őket Clara néni. Az eddig halk zene felerősödött, az emberek összevissza mászkáltak. Mint ha csak egy kerti esküvőn lennék. Egy lassú szám következett. Daisy azonnal felkérte Rileyt, aki nem mondhatott nemet. Csak ültem a székemben és figyeltem, hogy Riley milyen arcokat fog vágni, de semmi. Érzelemmentesen táncolt Daisyvel. Elkalandozva a gondolataimban fel se tűnt, hogy Mason egy ideje ott áll mellettem. A nyakába vetettem magam és csak sírtam.

- Soha többé ne csinálj ilyet te seggfej! –hüppögtem örömömben. – Mondhatok én akármit, tudod, hogy nélküled elveszett vagyok.

- Jól van, rendben. Nem csinálok ilyet. Legközelebb ezek után is utánad megyek. –mosolygott boldogan rám. –Rád bármit lehet mondani, csak azt nem, hogy elveszett. Remekül megvoltál.

- Persze, jössz a macsó stílusoddal és felborítasz mindent. –sóhajtottam boldogan.

- Gyere, táncoljunk. –vitt be az emberek közé. Kezeimet a nyaka köré fontam és a vállára támasztottam a fejem. –Minden rendben Riley és közted?

- Igen. Kibékültünk. –feleltem nyugodtan.

- Akkor összejöttetek. –mondta komoran.

- Talán. Nem tudom mi lesz a vége. –vontam vállat könnyedén.

Mason szemszöge:

Gyönyörű volt ebben a ruhában. Nyugodtabbnak tűnt a szokásosnál. Szinte beleremegtem, ahogy tartottam a vékony testét. Nem lett volna szabad belenéznem a fejébe, amikor még eszméletlen volt. Érzem, hogy nem engem fog választani. Ez kevesebb lesz, mint három év. Én is és Riley is tudjuk ezt a titkot. A tudatalattija nem figyelmeztette, hogy mi lesz, ha mi is megtudjuk. Riley még nem elég szerelmes. Most kell elvágnom minden kapcsolatot, ha meg akarom tartani. Kerüljön bármibe. Kínszenvedés volt nélküle az a húsz év is. Nem élném túl, ha örökre elhagyna. Nekik a kapcsolatuk úgyis kezdetleges. Mellettem majd lenyugszik, ha vége mindennek.

- Gyere. –húztam ki a tömegből, amint vége lett a táncnak. –menjünk be egy kicsit.

- Mit akarsz Mason? –nevetett boldogan. Engedte magát a kísértésnek, úgyis tudta, hogy mi fog történni. Egyenesen a titkos szobába vezetett. Leültem a kanapéra míg Lissa töltött nekünk whiskyt. –Tudod, hogy ez nem lenne helyes. Alkut kötöttünk. Amíg valamelyikünknek nem lesz kapcsolata. –csalódottan rám nézett. Leült mellém és átadta a pohárba kitöltött alkoholt. Láttam rajta, hogy ő is akarja, de hezitál. Pedig sosem szokott. Most én is máshogy állok az egészhez. Eddig a barátságunkat védtem, nem igazán érdekelt, ha volt kapcsolata. Számomra nem voltak ellenfelek. Semelyik se volt Lissához méltó. Ha nem Riley lenne most ez az ember, akkor két perc alatt repült volna. Ennyit nem ért volna meg Lissának se, a veszekedésekkel együtt. Már a kapcsolatuk elején láttam, hogy ez valami más. Illik a hercegnőmhöz, ugyanolyan személyiségűek. Én bezzeg megmaradtam a nyugodt Masonként, aki csak a barátságot akarja. Fasza. Kellett nekem ezzel a dumával jönni.

- Ugyan már, édes. –nevettem fel meglepődve. –Mi lesz velem nélküled?

- A legjobb barátom maradsz Mason. –válaszolt higgadtan. –Bármelyik nap láthatsz. Az ilyen helyzetekben vigasztalódj Kaylánál. 

- Kayla nem ugyanaz. –sóhajtottam fáradtan.

- Történt valami, amiről nem tudok? –húzta fel a szemöldökét meglepetten.

- Nem, semmi. –hajtottam hátra a fejem. –Vele nem érzem azt, mint veled. Az egész teljesen más. Nem igazán az esetem. –húztam a szám. Gondolkozva nézett végig rajtam.

 Fájt a szótlansága, de az ő helyében én se tudnék mit mondani.  Erős érzelmek kötik mindkettőnkhöz. A mi kapcsolatunk mégis mélyebb.

- Mikor cseréltünk szerepet? –döntötte oldalra a fejét. –Eddig mindig nekem volt szeretethiányom. Én kértem hasonlókat, nem te.

Akkor még én se éreztem magam veszélyben. Válasz helyett megcsókoltam. Nem kellett több neki sem, egymásnak estünk. Már az ágy közelében voltunk, amikor valaki dörömbölt az acél ajtón. Mindketten felkaptuk a fejünket és hirtelen néztünk az ajtóra.

- Calissa, benn vagy? –ordibált Riley. Szerencsésen ez a szoba hangszigetelt, nem igazán hallja, hogy benn vagyunk-e. Lissa nem válaszolt. Nem akarta, hogy Riley tudjon bármit is. Hallottuk, ahogy elmegy az ajtó elől és kimegy a szobából. Sikítás hangja jött az ablak felől. Calissa kinézett és tudta, hogy megtámadták a kastélyt.

- Felhasználásra kerül a fegyver. –mondta ridegen. Ez nagyon nem jelent jót. Még soha nem használtuk. Azt hittem sose jön el az a nap. Kiugrott az ablakon és futott a hátsó udvarhoz. Elővettem a fegyvert és én is ugrottam. Turbó módba kapcsoltam és szaladtam a hercegnő után. Hatalmas felfordulás fogadott. A királyi családot éppen bemenekítették a kastély egy biztonságos területére. Riley is velük volt, gondolom Lissa kérése. Az asztalok feldöntve, székek összetörve. A növényzet pusztult, az emberek fejvesztve menekültek. Ashleyék futottak hozzám.

- Ez most igazi vagy csak gyakorlat? –kérdezte unottan Chris.

- Nem hiszem, hogy mára tennének be poénból ilyet. –forgattam a szemeim. –Ha tudtok menjetek be, nem lesz szép látvány

- Szívesen szétrúgunk mi is pár segget. –ajánlotta fel Nicole.

- Nem fog kelleni. –legyintettem.

- Lissával mi van? –kérdezte Cordelia. –Ott áll a terasz lépcsőjén, mereven, előtte az sorfalt álló őrökkel.

Oda fordítottam én is a fejem. Nagyon jól tudtam, hogy mi következik. Gondolhattam volna rá előbb is. Már embrió kora óta sok ezer védőfal védi a lelkét a gonoszabbik felétől. Ha ezeket lebontja, a világ elpusztítására is képes lenne. Sose próbálta meg, ez lesz az első alkalom. De Lissa direkt csinálja. Ezzel a mozdulattal felszabadítja a gyógyszerek hatása miatt elnyomott erejét. Mióta várhatta ezt a pillanatot. Ezért ment el Ashleyvel is. Most valaki végre a kezére is játszott. A védőfalakkal együtt is van egy kis rés, ahol beszivárog a benne lakozó gonosz. Talán ezért tűnik sokszor normálisnak. Különben túl kedves lenne, de az nem az ő stílusa.

- Átgondolta, hogy mit tesz. –bólintottam. –Ha nem akartok egy Lissa általi pusztítás áldozatai lenni, akkor tűnjetek el.

- Maradunk. –jelentette ki David. –Még egyszer nem hagyjuk el.

A többiek is hevesen bólogattak.

- Julian, kérlek, te vidd be Kaylat az épületbe. Csak neked van ahhoz elég rangod, hogy bejussatok, ha David maradni akar. –utasítottam Juliant, aki azonnal megragadta Kayla kezét.

- Tudod, hogy mi fog történni? –kérdezte Cornelia tőlem.

- Fogalmam sincs. Ezért kell kinn maradnom. Ha túl veszélyes lenne a helyzet csak én tudom megállítani. –sóhajtottam. Calissa hátradöntötte a fejét, hogy az egész testében szétáradjon a benne élő gonosz. A haja és a ruhája lassan feketévé változott. Újból egyenes fejtartással kinyitotta a szemeit. Bár Calissának piros szemei vannak, a szeme fehérje és a pupillája is vörössé változott. Haja magától kibontódott és lebegett. Kezeiben fekete fénygömbök jelentek meg. Ha nem láttam volna a folyamatot, el se hiszem, hogy ő lenne az. Az előtte álló őrök utat adtak neki. Rideg és érzelemmentes arccal ment előre. Hatalmasat üvöltött, amitől a vámpír behatolók a száz méterre lévő kerítésnek csapódtak. Ijesztő látványt nyújtott, de még így is tudtam, hogy ő Lissa. Már az ordításával is meghaltak sokan. Ennyi erőt egy vézna testben. Félek, hogy belülről felfalja.

- Milyen szánalmas. –nevetett. –Ennyi semmire kellőt egy helyen. –mondta lenézően. A hideg rázott a gonosz kacaj visszhangjától. –Ha már ennyi után féltek, minek kellett támadást indítani? –húzta fel a szemöldökét. Senki nem mert válaszolni. Csak egy pillanatra néztem az ablakra. Riley tökéletes kilátásból figyelte az első emeleti erkélyen a történéseket. Így is képes lesz szeretni? A fénygömbök nagysága folyamatosan nőtt. Egyre nagyobbak lettek. Bele akarja adni az összes erejét. A kerítésnek csapódott emberek felé dobta. Hatalmas robbanás következett be. Mi is hátraestünk öt métert, fák dőltek ki, csak a kastély maradt egybe. Porrá égette az összes betolakodót. Most jön az én időm. Előszedtem a pisztolyt, aminek a tölténye elvarázsolt volt. Céloztam és lőttem. Arra még én sem számítottam, hogy elkapja a golyót és porrá őrli a kezeivel.

- Houston, problémánk van. –nézett kétségbeesetten Jason.

26. Rész

Mit is mondhatnék...
Semmilyen visszajelzést nem kaptam az előző részhez ami nagyon rosszul esett, bár remélem ez csak átmeneti ügy. Így én is elbizonytalanodom magamban, hogy lehet valamit rosszul csinálok.
Nagyon nagy köszönet a 35 feliratkozónak és a 11 500+ oldalmegtekintésnek! Talán emiatt is hozom a következő részt és nem adom fel a reményt az olvasóimmal kapcsolatban!<3
Jó olvasást mindenkinek :*
Kisses -C

Már eltelt egy hét is amióta nem láttam a többieket. Madisont és Josht sem láttam már pár napja. Hazaérve megmutattam nekik a szobáikat és azóta nem futottam össze velük. Minek bízta rám őket Amabel egyáltalán? Tudhatta volna, hogy úgysem felügyelek rájuk. Biztos csak aludni járnak vissza hozzám. Meg van nekik is a külön életük. Elmentem Juliet temetésére is, bár nem hiszem, hogy valakinek feltűnt volna, ha lelépek. A szüleimmel csak egyszer találkoztam össze, akkor is csak veszekedtek velem. El kellett magyaráznom, hogy más vagyok, mint amit gondolnak. Húsz év után sem képesek bízni bennem. Néha napján bekapcsoltam a telefonom, de nem hívott senki. Még üzenetet se kaptam. Mason leállíthatta őket. Kár volt rajta gondolkozni is. Én léptem le, nem várhatom el, hogy azonnal utánam jöjjenek. Ez csak arra ad bizonyítékot, hogy senki sem becsült meg a társaságból. Megint miért rágódom ezen? A kastélyban járkálva elmentem az irodám előtt. Megtorpantam és vissza tolattam az ajtóhoz. Lassan benyitottam a szobába. Régebben imádtam itt lenni, csupa antik bútor, pompa és fények. De a szoba sötét és komor volt. A bútorok le voltak takarva fehér lepedőkkel az íróasztalomat kivéve, amin egy toronymagasságú papírhalom állt. A poros, élettelen szobából újból valami csodálatosat akartam csinálni. Az egyik függönyt elhúztam, hogy egy minimális napfény jöjjön be az ablakon keresztül. „Befejezetlenek” állt a legfelső papíron. Egy legyintéssel eltűntettem az összes port a szobából, de a bútorokról mégsem szedtem le a lepleket. Kivételesen jobban tetszett így. Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelban, a lábaimat felpakoltam az asztalra és levettem a legfelső összecsatolt papír állományt és elkezdtem olvasni. És csak olvastam, és olvastam. Véget nem érőnek tűnt a feladat az aláírásokkal és a pecsétekkel együtt. Mindet elvittem az ehhez kijelölt irodába, hogy érvényesíteni tudják őket. Az udvarra kimerészkedve verőfényes napsütés fogadott. A növényzet tele volt élettel, csak én lógtam ki a sorból. Különböző személyek járkáltak ki-be a kastélyból én meg álltam, mint egy fadarab. Nem tudtam merre mehetnék, mit csinálhatnék. Hátrafelé lépkedtem, amikor összeütköztem egy rohanó lánnyal. Az esést kivédtem egy hátra szaltóval, de a lány csúnyán elesett. 18-19 évesnek tűnt. Félvámpír volt gyönyörű sötétbarna loknikkal, amik leomlottak a vállára. Zöldes barnás szemeivel ijedten nézett rám. Fehér bőre kivirított a tömegből, akárcsak az enyém.

- Hé, minden oké? –néztem végig rajta ridegen. A lány csak hátrálni kezdett, már csak az hiányzott, hogy ennél is jobban féljen tőlem. Rezzenéstelen arccal nyújtottam a kezem felé, amit egy perces néma csend után el is fogadott.

- Eee... elnézést kérek… én… elnéé… elnézést Felség, én csak… -dadogott össze vissza. Kétségbeesetten, lehajtott fejjél állt előttem és várt az ítéletére.

- Nyugi, nincs semmi baj. Legalább okot adtál a bemelegítésre. –sóhajtottam. –Mi dolgod erre?

- Édesanyám itt dolgozok szolgálóként, ahogyan én is. –felelte alig hallhatóan. –Még új vagyok, elnézést a kellemetlenségekért. –térdelt le elém a fejét fogva. Komolyan azt hiszi, hogy megütöm? Kissé elfordított fejjel csodálkoztam azon, hogy vannak még emberek, akik elhiszik ezt a maszlagot. Régebben talán szokás volt, és büntetés járt érte, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem?

- Állj már fel, mielőtt meglát valaki. –közöltem nyugodtan. –Mégis mitől félsz ennyire? Ez egy szimpla baleset volt. Én se figyeltem eléggé. –vontam vállat könnyedén.

- Ön túl jó hozzám, Felség. –hajtotta le a fejét újból. Könnycseppei az aszfaltot súrolták, válla rázkódott a sírástól.

- Ülj le a padra. –parancsoltam rá és szó nélkül ment az ülőhely felé. - Túl kevés az önbizalmad. Higgy magadban egy kicsit. Ezzel nem teszel rosszat a világnak. Legközelebb ne dobd el az életed ilyen könnyen. Harcolj érte! Nagy szerencséd volt neked is. Ha 300 évvel ezelőtt futunk össze, nem biztos, hogy ezt mondanám. Mi a neved?

- Rebecca. –szipogta halkan.

- Rendben van, Rebecca.  Szeretnék segíteni neked, ha engeded. –mondtam mosolyogva. Óvatosan kinézett a nagy hajzuhatag alól és bólintott. –Hány éves vagy?

- 18. –felelte kicsit nagyobb bátorsággal. Leguggoltam elé és jobban megnéztem a lábát. Igen, a lábát. Az izmai rendben voltak, erős tartása volt. Röntgen látással tüzetesebben szemügyre vettem. Régebben atlétikázhatott, de gondolom abbahagyta.

- Jobb sorsot szánok neked, mint a takarítás. – álltam fel. Tetszett a félelem a szemeiben ezért próbáltam minél komolyabbra és ridegebbre venni a formát. Húsz év rehabilitáció után ráfér az emberre, hogy újból rettegjenek tőle. Kíváncsi tekintettel nézett fel rám a szavak hallatán.

- Első lecke. Mindig a szemébe nézünk valakinek, ha beszélünk. Ezzel megmutathatod a bátorságodat és leróhatod a tiszteleted is. –feleltem komoran. –Gyere velem. –indultam el a hátsó udvar felé. Tisztes távolságot tartva Rebecca jött utánam, akárcsak egy kutya. Szerencsém volt, a kémek edzése pont most kezdődött el.

- Calissa Dragnight! Azt hittem sose jön el hozzám. –üdvözölt régi tanárom.

- Ki nem hagynám, hogy újból lássam tanítani Mr. Jackson. –mosolyogtam kedvesen. 10 éves koromban ő volt az első, aki elkezdett tanítani a harcművészetekre. Persze elég gyorsan áttértem arra, hogy magamat edzem.

- Segíthetne nekem, ha van ideje. – mondta kedvesen Mr. Jackson. A negyvenes évei végén változtatták át vámpírrá, átlagos külsejű volt.

- Mi lenne a probléma? –mosolyogtam önelégülten. Imádtam kínozni szegényeket. Nem véletlenül vezettem én is gyakorlatokat régebben. Mások azt hitték, hogy a elhivatottsági szeretetemből fakad, de igazából csak saját szórakozásra csináltam.

- Fegyelem hiány. –sóhajtott Mr. Jackson.

- Mr. Jackson, csak nem elpuhult az idők során? –nevettem őszintén.

- Már az utolsókat rúgom itt. Fél év múlva felmondok. –mesélte boldogan.

- Túl sok ideje csinálja ezt. Nem is csodálom. Szívből örülök, hogy felmond. Minden embernek jár a szabadság. –feleltem kedvesen. –Van kijelölve helyettes?

- Lett volna egy utódom, aki egy évvel ezelőtt még elvállalta volna. Most viszont nem tudom, hogy rá merjem-e hagyni. Egy hete vérfürdőket rendez szerte a városban. A rendőrségnek is kezd feltűnni. Nálunk is felkerült a bűnözők listájára, de még várnak az elfogási paranccsal. Lehet, hogy a börtön helyre tenné. Nem tudom mi történt vele. Még sosem csinált ilyet. –panaszkodott Mr. Jackson. Biztos voltam benne, hogy Mr. Jackson nagyon megfontolt döntéssel választotta ki az illetőt, de a viselkedés érthetetlen.

- Ki az? –emeltem fel a szemöldököm.

- Még régebben te tanítottad. Riley Johnson. –ejtette ki a szavakat. A szemeim elkerekedtek és a mobilom kiesett a kezemből. Zavartan felvettem a földről és némán bámultam előre. Kizárt, hogy ez Riley lenne. Sose tenne ilyet. Nem lehet ő. Én nem ilyennek ismerem. Lehet, hogy van benne erőszak, de ez nem jelent semmit. –De mindegy is. Hallom a királynő születésnapján zongorázni fogsz. –váltott témát Mr. Jackson.

- Én? Micsoda? –lepődtem meg. Átnyújtott nekem egy meghívót. Hatalmas betűkkel állt rajta, hogy a délutánt nyitja Calissa Dragnight zongora előadással. Már csak ez hiányzott. –Magánál hagynám Rebeccát.  Jó alap, kis dolgozással fényes karrier várhat rá. Tegye, amit tennie kell. –futottam vissza a kastélyba. Kérdés nélkül nyitottam be az ajtón, ahol a szüleim és pár politikus beszélgettek. Kivételesen illedelmes formámban voltam, így egy gyors meghajlás után kezdtem csak neki a mondandómnak.

- Elnézést kérek a zavarásért. –hajoltam meg újból. –Egy fontos ügyben szeretnék beszélni a királynővel. –álltam meg az ajtóban. A szüleim összenéztek, Anyám elköszönt az úriemberektől és kijött velem együtt a szobából.

- Calissa. Mit szeretnél? –türelmetlenkedett. Egyik lábával dobolt, kezeivel a fejét fogta.

- Mikor akartál szólni nekem arról, hogy zongoráznom kellene öt órakor? –értetlenül néztem rá. Anya csak félre nézett, majd vissza rám.

- Ne legyél már ilyen. Egy klasszikust kell előadnod. Kérlek, most az egyszer legyél jó kislány és tedd meg értem. –könyörgött Anya nekem. 

- Ez a duma kissé felszínes tőled, de rendben van. Megteszem. –sóhajtottam. Szemeiben felcsillant a remény és megsimította az arcom.

- Talán elhamarkodottan ítéltünk meg téged. Nem akarunk neked rosszat apáddal, csak szeretnénk, hogy minden normális legyen. –mosolygott rám.

- Nincs késő a tökéletes Anya szerephez? –nevettem kínosan. Anya szó nélkül ott hagyott a beszélgetésünk után. Nekem is mennem kellett gyakorolni. Már vagy száz éve, hogy nem ültem be a zongora mögé. Egyáltalán mit kellene eljátszanom? Visszamentem a szobámba, majd a gardróbon keresztül a titkos szobámba. Leszedtem a zongoráról a fehér lepedőt és leültem elé. Az ujjaimmal végig simítottam a billentyűket. Tökéletes állapotban volt még mindig. Nem tudtam, hogy mit kellene eljátszanom a kezeim bemelegítésére. Végül előszedtem egy kottát, amiben zeneszámokat írtam át zongorára. Sose játszottam el egyet se. Épp itt az ideje. Eurythmics-től a Sweet Dreams-et lapoztam fel. Gyönyörű hangzása volt, nem felejtettem el a tudásom. Két és fél perc után a dal végére értem. Egy tapsolásra figyeltem fel. Oldalra nézve Davidet pillantottam meg az ajtóban. Felmerült bennem a kérdés, hogy minek van itt, de gyorsan rájöttem, hogy őt is a partira hívták.  Ugyanúgy nemes származású.

- Pedig azt hittem, hogy a rokonaidnál senki nem lehet tehetségtelenebb. –nevetett David és leült mellém.

- Akkor ne tapsolj, hanem csukd be az ajtót. –álltam fel mellőle és ültem le a kanapéra. –Hogy jutottál be ide?

- Nyitva hagytad az ajtaját –vont vállat. –Ne már Liss, ne csináld ezt. Miért nem tudod felfogni egy meg nem történt dolognak?

- Azt szeretném tenni. De az emlékkel együtt az összes ott lévő embert is ki akarom törölni az életemből. –feleltem ridegen. Nem néztem rá, háttal ültem neki. Csak az idegeimen táncol.

- Engem is? –kérdezett vissza komolyan.

- Nem. Téged nem. –ráztam a fejem. –Próbálok megbocsátani, de ez nem megy ilyen könnyen.

- Kiket nem akarsz még elfelejteni? –kérdezett újból kíváncsian.

- Mason és Julian. –sóhajtottam. –Juliannek még magyarázattal tartozom.

- Mégis miért? –vonta fel a szemöldökét David. Rá néztem majd előre.

- Megígértem neki, hogy nem mondom el. –feleltem nyugodtan. David nem mondott semmit, csendben ültünk a szobában. Járkálni kezdett és jobban szemügyre vette a helyet.

- Szóval ez lenne a híres titkos szoba. Mi van ezekben a vitrinekben? –hajolt le az üvegdobozokhoz.

- Mágiával átitatott ereklyék. –ugrottam fel azonnal. Arrébb tessékeltem a vitrintől és leültettem a kanapéra. David furcsán rám nézett, mert nem értette, hogy ezek miért olyan fontosak.

- Veled meg mi van? Veszélyes cuccok? Akkor miért nem tartod egy széf mögött? –csóválta a fejét. Kényelmesen elfeküdt a kanapén helyet nem hagyva nekem. Egy pillantra elgondolkoztam, hogy belenézzek-e a fejébe, de elvetettem az ötletet. Megbíztam annyira Davidben, hogy ne cselekedjek feleslegesen. Visszaemlékezve nem volt ennyire nyugodt, mint most. Igazi nőcsábász volt. Rám sose gondolt úgy, mint egy prédára. Nem alkottunk egy párt. Semmi nem történt köztünk az eljegyzés alatt se. Az a kor mást követelt a 21. századdal ellentétben. A mai napig ritkán tudom elveszteni a komolyságom. Akkor se volt másképp. Voltak pillanatok, amikor tudtam bohó lenni, részegre ittam magam, hülyeségeket csináltam vagy lefeküdtem egy ismeretlennel. Túl korán kellett felnőnöm bizonyos feladatokhoz. A személyiségem velejárója volt.

- A szüleim nem tudják, hogy én megszereztem ezeket. –feleltem halkabban. - Majd egyszer szeretnék belőle alkotni valamit, ami a vámpírok segítségére lehet más varázslényekkel szemben. –halványan mosolyogtam.

- Ennyire jelentős dolgok lennének? –döbbent meg David.

- Igen. Látod azt a kicsi pecsétgyűrűt? –mutattam egy arany gyűrűre. David némán bólintott. –Immunissá tesz az ezüsttel szemben.

David szemei teljesen elkerekedtek. Sose hallott még ilyenről, mert sose mondtam neki.

- Ez igaz? Ha ezt lehetne sokszorosítani, akkor elég nehezen lehetne megölni minket. –gondolkozott hangosan. És ez pontosan így van.

- Igen.  –feleltem. –Egyszer sikerülni fog. Mióta akarja felhívni magára a figyelmet? –kérdeztem rá Rileyra.

- Amióta visszajöttünk. Szerintem csak miattad csinálja. Kissé összezuhant. Borzasztó kritikus és bunkó lett. Ő így éli túl. De te a hét alatt egyszer sem kerested fel. Mégsem állíthat be hozzád csak úgy. –magyarázta David.

- Nekem ez lenne a normális. Ha problémája van, akkor álljon elém. –vontam vállat lazán.

- Adj neki még egy esélyt. Élni fog vele. Nem olyan típus, aki beakarna csapni. Ez a terve máshogy sült el. Ennyi. Te is túlzásba vitted kicsit. –mondta David. Végre felült a kanapén és én is le tudtam ülni mellé. A fejemet a vállának döntöttem.

- Ez lenne a helyes döntés? –sóhajtottam. Gonosznak éreztem magam, amiatt, hogy mindenkit leráztam. De hát ezt akartam, nem? David lelkiismeret furdalást okozott nekem a beszélgetésünk után. Közben ő is elment öltözni és én is. Egy bézs színű, aszimmetrikus-hullámos szoknyarésszel rendelkező ruhát választottam magamnak. Kerestem hozzá egy pasztell lakk tűsarkút. A hajamat kontyba fogtam és egy minimális sminket raktam magamra. Lassan lesétáltam az udvarra. Rengeteg vámpír vegyült el az udvaron. Az Anyám születésnapja mindig fő szenzációnak számított. Elbotorkáltam a hátsóudvarig és megálltam a színpad mellett. Akárcsak egy esküvőn, feldíszített asztalok körül ültek az emberek. Volt egy köszöntő beszéd még az elején és utána jöttem én. Magabiztosan, ridegen felsétáltam a színpadra, meghajoltam, majd leültem a zongora mögé. Debussytől a Clair de lune-t játszottam el. Egyik kedvenc klasszikusom. Hiba nélkül becsukott szemmel zongoráztam végig öt percet. Felálltam és meghajoltam. Hatalmas tapsvihar zaja érte el a fülemet, de nem igazán törődtem vele, mert a színpad előtt ott állt ő. Öltönyben, zsebre dugott kézzel nézett rám. Meghasadt a szívem, ahogy megláttam. Azonnal lefutottam volna hozzá és a karjaiba vetettem volna magam, de ez mégsem történhet meg egy ilyen eseményen. Pedig, hogy imádom az öltönyös pasikat. Olyan tökéletesen állt rajta.

Szemeiben a csalódottság és a szeretet keveréke látszódott. Könnyekkel küszködve, remegő kézzel akartam lemenni a színpadról, de megbotlottam. Zuhanni kezdtem és Riley elkapott.

- Nem hagyhattam, hogy még egyszer bajod essen. –felelte komoran. Fájdalom ült ki az arcára, de próbált higgadt maradni. Megköszöntem a segítséget és leültem az asztalunkhoz.

- Ki ez a helyes srác? –súgta nekem unokatestvérem, Daisy. Anyám húgának, Claranak volt az egyik lánya.

- Senki. –legyintettem.

- Ó, ugyan már. Láttam, hogy néztél rá. Te fülig szerelmes vagy. –nevetett Daisy hangosan.

- Fogd már be. –csitítottam. –Ez egy elég komplikált ügy.

- Új barátod lenne? –kérdezte Clara. Már csak ő hiányzott. –Avery, nem is mesélted nekem.

- Én se tudtam róla. –nézett rám kérdőn Anya.

- Mert nincs is. –próbáltam lezárni a témát.

- Mi a neve? –kérdezte Anya.

- Riley Johnson. –köhögtem. Nem láttam Rileyt, de éreztem, hogy a közelembe van.

- Mi olyan különleges ebben a Rileyban? –értetlenkedett Clara nénikém. –Nálunk már nem igazán a fiatalság és a szépség játszik. Ezt mindannyian megkaptuk. De mi van mélyen legbelül?

- Hasonlóan tekintettél rá, mint ahogy Masonre szoktál. De ez más volt. Mélyebbről jött és igazibbnak tűnt. –bólogatott Daisy.

- Hagyjátok már békén. Nélkületek is van elég gondja. –zárta le Apa az egész témát. Hálával tartozom neki érte és ezt ő is tudja. William bácsikám közelebb hajolt hozzám. Ő Clara nénikém férje volt és Daisy apja. Bár én az utóbbiban nem lennék biztos. Clara néni rosszabb, mint azok, akiknek ez a hivatása. Csinálhat akármit, a házasság egy életre szól. Vámpírok között nagyon erősen indokolt esetben választanak szét párokat. Ezért sincsen sok esküvő. Az emberek nem szeretnek megállapodni, és ha meg is teszik, akkor ez a következő partnert zavarni fogja, hogy volt egy olyan előtte, akivel képes volt a házasságra.

- Lissám, hol van elrejtve az az igen jó fajta whisky? –részeg lehelete megcsapott és próbáltam nem feltűnően arrébb húzódni. Sose találkoztam vele még józanon.

- Második emelet, első ajtó, jobbra. –taglaltam és már fel is állt az asztaltól. Én kevertem magamnak bort vérrel. David jött oda hozzánk, kezében egy boros pohárral. Illedelmesen meghajolt.

- Üdvözlünk David. –fogadta kedvesen Anya. Újabb reményt látott benne, hogy összehozzon minket.

- Elnézést kérek a zavarásért, kérem, tekintsenek el ettől az illetlenségtől, de nagy fontos lenne Calissával beszélnem. –hajolt meg újból.

- Velem nyugodtan beszélgethetsz. –mosolygott Daisy. –Csak te meg én. Az egyik szobában.

Daisy teljesen az anyjára ütött, egyik pasiról ugrik a másikra.

- Észben tartom. –bólintott David. –Calissa tudnál jönni?

Némán felálltam és ketten elmentünk. Hátulról átkarolta a vállam és úgy sétáltunk tovább.

- Te tényleg össze akarsz zavarni? Minek hoztad ide? –akadtam ki Daviden.

- Hogy meg tudjátok beszélni a problémáitokat. –ültünk le az udvar legvégében. Senki se látott vagy hallott minket. Riley sétált felénk és mire észbe kaptam David nem volt sehol. Rágyújtott egy cigarettára és adott egyet nekem is. 

- Milyen volt kicsit elszabadulni? –kezdtem én a beszélgetést.

- Fasza. Ki kellett eresztenem a gőzt. –szívott bele a cigarettájába.

- Mr. Jacksonnak szüksége van rád. –sóhajtottam. – Az ő érdekében legalább csináld titokban.

- Mikor beszéltél vele? –kérdezte érdeklődve. Nem akartam gondolkodni, csak ültem mellette.

- Délelőtt. Vittem neki egy újoncot. –feleltem a kérdésre nyugodtan. –Ez az utolsó csoportja.

- Tudom. Már nem vagyok biztos abban, hogy el akarom vállalni az állást. –mesélte. –Túl nagy kötöttségekkel jár.

- Heti háromszor két órát kellene elviselned. –forgattam a szemeim. –Nem olyan nagy dolog. Ha elutaznál, akkor meg helyettesítenek. 

- Gyönyörű vagy ebben a ruhában. –mosolygott halványan.

- Te sem panaszkodhatsz. –nevettem el magam. Jól esett a közelsége, vele őszintén tudtam beszélni.

- Mindenkinek hiányzol. Főképp nekem és Masonnek. –felelte. –Belátom, hogy hiba volt az, amit csináltam. Nagyobb figyelemmel lehettem volna a múltadra. Ezt elszúrtam. És nagyon sajnálom. Nem akartam rosszat neked. –magyarázkodott. Megbocsássak neki?

- Figyelj, ez nem ilyen egyszerű. Életem legrosszabb szakaszától szeretném magam megóvni. Helyes srác vagy, de melletted ezek után úgy érezném, hogy hasonló veszélynek lennék kitéve. Talán kívülről megvan minden erőm a túléléshez, de belülről nem. Szeszélyes vagyok, könnyen lesz hangulat ingadozásom is és bennem él a gonosz. Ezt az oldalamat sose fogom tudni kitörölni. Nem tudok azzal egyetérteni, hogy a jó is megvan bennem. Mivel én nem érzem. Néha lehetek kedves, az ördög is tud kedves lenni. Ha ez egyszer teljesen felfal belülről, akkor mindenkit magammal fogok rántani, aki körülöttem van. Te sokkal jobbat érdemelsz nálam. Addig élj, amíg lehet. Én a legboldogabbat kívánom neked. –mondtam Rileynak csendesen. Teljesen felém fordult és mérgesen rám nézett.

- Hogy tudsz nekem ilyen hülye dumát lenyomni? Calissa, ez engem nem érdekel. Nem vagyok a feladós típus. Az a részed is téged képez és én úgy fogadlak el, ahogy vagy. –próbálta kedvesen elmondani. Én csak felemelt orral elfordítottam a fejem és nem akartam hallani semmit se. –Jaj, ne hisztizz már! –emelte meg a hangját. –Miért nem vagy képes magadat elfogadni?!

- Te nekem ne beszélj erről Mr. Mindent Tudok Calissáról! Fogalmad sincs arról, hogy mit beszélsz. Most azonnal hagyd el a kastély területét. –mutattam a kapu irányába mérgesen.

- Dehogy megyek! –háborodott fel. Azonnal pofon vágtam. Riley lefogta a kezeim és lenyomott a padra.

- Eressz el te pöcs!! –ordítottam és tökön rúgtam. Egyből elengedett és összegörnyedt. –Azonnal tűnj el innen!

Felálltam a padról és elindultam visszafele. Riley elállta az utat.

- Szembe akarsz nézni az ördöggel? Rossz napot választottál hozzá. –vicsorogtam. Támadásra kész voltam, csak a megfelelő pillanatra vártam. Újból eljutottunk arra a fokozatra, hogy harcolunk a másik ellen.  Nem lett tőle kevesebb a kapcsolatunk, de jó volt levezetni a feszültséget. Újból döntetlen volt az állás. Én se adok bele mindent. Nincs is minek. Csak megöletném vele Rileyt.

- Utállak! –ordítottam.

- Utállak! –ordította ő is, majd megcsókolt. Talán egy új kezdet lenne? Valami azt akarja, hogy megint ott legyünk ahol majdnem elkezdtük. Akkor még nem láttam ki a rózsaszín felhőből. Ahogy ezek után se fogok.

25. rész

Sziasztok!
Ma újból egy csodás bár kissé komorabb résszel jöttem nektek.
Köszönöm a 11 000+ megtekintést és a 33 feliratkozót!
Kérlek hagyjatok magatok után valami nyomot! <3
Kisses -C

Semmit nem aludtam az este. Nem mozdultam arrébb, nem akartam érzékelni a környezetemet vagy magamat. Összetörtem. Széttéptek a szellemek. Nem akartam a világon lenni. Miért fáj ez ennyire? Csak egy egyszerű szakítás volt. Szinte együtt se voltunk. Talán csak lelkiismeret furdalása volt azok után, hogy bevágta a fejem. Még bocsánatot sem kért. Nem foglalkozhatok vele többet. Nem érdekel, hogy mit fog csinálni. Összehozta a világ legrosszabb napját. Az este alatt elég sokat gondolkoztam az életemről. Itt az ideje változni. Elpuhultam a pszichiátrián. Vissza kell hoznom az igazi énemet. Ez nem én vagyok. Talán csak Riley miatt bolondultam meg. Hova tűnt az a kőkemény csaj, akit ismertem? Vissza kell rángatnom a vakációjáról. Mióta érdekeltek engem az érzések? Eddig sose támaszkodtam rájuk. Most se fogok. Új lappal indíthattam, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem nekem való. Az egyszer mocskos vászon sose változik vissza fehérré. Ezt még a mosópor reklámokban sem tudják megoldani. Helló világ, visszatértem. Kinyitottam a szemeim és felálltam a földről. Ügyesen Mason állába vágtam a fejem, aki egy ideje itt állhatott.

- Üdvözöllek újra az élőhalottak sorában. –köszönt Mason mosolyogva. Még mielőtt bármit is szólhattam volna, Mason átnyújtott egy doboz cigarettát, egy öngyújtót és egy whiskys üveget.

- Jobban nem is ismerhetnél. –sóhajtottam boldogan.

- Mióta nézel ki úgy, mint a tetovált lányok királynője? –kérdezte zavartan Mason. El is felejtettem. Még nem varázsoltam vissza a régi énemet. Pedig egész jó ebben a testben lenni. Eltolom kicsit a változtatások idejét.

- Gondolom nem azzal beszéltél, akire számítottam. –forgattam a szemeim. Mason vettem egy mély levegőt, mielőtt folytatta. Néha én is ki tudom akasztani szegényt. Pedig ő az egyetlen józan és szerethető ember mellettem.

- Nem mondj ilyet. Nagyon ki van készülve. Lelkiismeret furdalása van amiatt, hogy itt hagyott téged. Ashley legalább bevánszorgott a hajóra hozzád képest. Megbánta, amit tett és mondott. Fejezd be te is a hisztit és béküljetek ki. –mesélte Mason. Próbált hatni a maradék érzéseimre, de nem igazán működött.

- Már nem érdekel Mason. Tőlem azt csinál, amit akar. Én hozzá nem érek még egyszer. Nem utálom, de nem is szeretem. Nem érdemli meg semelyiket se. A semleges zónában maradt. –feleltem lazán. Mason nagyon jól tudta, hogy mit jelent nálam a semleges zóna.

- Ugye nem? Kérlek, mond, hogy nem. –rázta a fejét Mason. – Tudhattam volna, hogy Riley egyszer kihozza belőled a régi énedet.

- A nevét se ejtsd ki. Miatta is puhultam el. –dacoskodtam Masonnel.

- Pedig ez volt a legjobb dolog, amit veled valaha tehetett. Felszínre hozta, az igazi, az egyedi, a bátor Calissát, akit ismerek, de jelenleg csak egy beton falat látok előtte. –csóválta a fejét Mason. –Mindig is ilyen voltál. Minél távolabb, annál jobb. Szerinted az érzelem az igazi gyengeség. Szerintem inkább túlzottan meg akarsz felelni annak a képnek, amit hisz rólad mindenki. A megtörhetetlen, kegyetlen gyilkos kell nekik. De te nem vagy az. Nem kell annak lenned. Miért nem fogadod el magad így? A tökéletlen az új tökéletes. –magyarázott Mason. Csalódott volt, de segíteni akart. Ha rólam volt szó, sose adta fel. Tudja, hogy mik a gyengepontjaim és ott akar támadni. Szemeiben ott volt a fájdalom tüze.

- Azt hiszem ezt egyedül is el tudom dönteni. Azért kösz a segítséget. –csókoltam meg Masont, majd tovább mentem, vissza a kikötőbe. Játszadoztam vele, pedig tudtam, hogy nem tehetném. Túl jó ember ehhez. Kár, hogy nem lépett ki időben a sötétségemből. Mason utolért és közösen mentünk tovább. Nem szóltunk egymáshoz, csak egy gúnyos mosoly húzódott végig az arcomon. Beérve mindenki ledöbbent a külsőm láttán. Pár embernek még az is megfordult a fejében, hogy ez a személy nem én vagyok.

- Elmagyaráznád nekem a tegnap estét? –vont kérdőre Chris. Leült velem szembe az asztal másik oldalára.

- Ja az? Nem volt para, egész jól szórakoztam. Kár, hogy a vége uncsi volt. Bocs, hogy belerángattam Ashleyt, az egész az én hibám. Nem értem, hogy miért ilyenkor akartam letartóztatni egy bűnözőt. –vontam vállat könnyedén. Mégis hova tűnt a választékos szóbeszédem? Talán egy kicsit túlzásba vittem. Rágyújtottam még egy cigarettára és az üveg whiskymből is kiöntöttem egy pohárral. A hűtőből kiszedtem egy tasakos vért, aminek a tartalmát összekevertem a pohárban lévő whiskyvel. Dupla lerészegedéssel kezdeni a napot másnaposan a legjobb.

- Mégis hogy mondhatsz ilyet? Ashleyt majdnem megerőszakolták! –emelte fel a hangját Chris. Néma csend lett az egész hajón, mindenki a mi beszélgetésünket figyelte.

- Úgy tudom nagykislány. Tud magára vigyázni. Mellesleg azt mondták, hogy nem igazán ellenkezett. –fejtettem ki unottan. Neki ennyi is elég volt, azonnal átmászott az asztalon és már lendítette az öklét. Gyorsan elkaptam a kezeit és a háta mögé szorítottam. A tarkóján elnyomtam a cigi csikket és még volt időm inni a whisky-vér keverékemből is.

- Milyen kiszámítható vagy. –mosolyogtam gúnyosan. –Legközelebb próbálj meg átfontolt döntéseket hozni.

Elengedtem és neki löktem az asztalnak. A sokkos állapotban nem igazán tudott beszélni, persze nem, mint ha akartam volna, hogy megszólaljon. Előszedtem a telefonom és gyorsan tárcsáztam a királynőt.

- Drága Anyukám! Kérlek, jelents be egy sajtó tájékoztatót holnapra. Ma repülök is haza. –mondtam boldogan. A többiek furán néztek rám a hátam mögött, de nem igazán érdekelt még a jelenlétük se.

- Rendben. Úgyis beszélni akartam veled. A napokban Juliet elhunyt. A holttestet megtalálták, így meg lesz tartva a temetés. Remélem, csatlakozol hozzánk. –felelte Anya nyugodtan. Juliet Glanvillere gondol? Mióta volt jóban a családommal?

- Mi történt? –kérdeztem vissza azonnal.

- Valaki az iskoládból megtámadta. A helyszínen megtalálták az egyik régi pecsétünket. Mennyit tudsz erről? –kért számon Anya. Már megint ez a pecsét? Mégis ki akarja rám kenni ezt az egészet?

- Később visszahívlak. –tettem le a telefont. –Mason, te jó vagy a számítógépes dolgokban?

- Jason vagy Riley az, akik ezt igazán értik. –felelt Mason nyugodtan.

- Riley ezerszer jobb hacker, mint én. –szabadkozott Jason. Francba.

- Akkor megoldom egyedül. –sóhajtottam és mágiával rácsatlakoztam az asztalon lévő laptophoz. Ezt előbb is meg kellett volna tennem. Az agyamban csak úgy cikáztak az információk és már nem éreztem magam analfabétának a témával kapcsolatban. Azonnal tudtam, hogy mit kell tennem. Az ujjaim pörögtek az billentyűzeten és könnyedén feltörtem az iskola hálózatát. Nagyon koncentráltam, de a többiek gondolatai együttesen elnyomták a belső hangomat. Kutakodtam a videó fájlok között, de egyiken sem volt semmi gyanús. Nem véletlenül nem történt semmi. A kamerák éjjel 1 és 5 között nem működtek. Csak egy felhasználóval lehet belépni a fájlok közé, így még egy tanárt sem tudnék gyanúsítani. Nem igazán akartam nyomozást indítani, nem érdekelt annyira. Több száz évig azt hittem, hogy halott, most pár hónapig kiderült, hogy él és újból halott. Azt hiszem, fel tudom dolgozni. Kedveltem Julietet, de a saját karrieremet mindig előrébb kellett tennem. Ritkán találkoztunk és akkor is kevés időre. Akkor még ember volt, az olyan barátok pedig könnyen jöttek-mentek. 

- Liss, mi történt? –kérdezte feszülten Mason.

- Juliet meghalt és ezt is rám próbálják kenni. –mosolyogtam. Mindenkit lesokkolt a hír, kivéve Julient. Szerintem életében nem örült valaminek ennyire, mint most. Bár nem ő ölte meg a szülei gyilkosát, de fellélegezhet a bosszú alól.

- Akkor te vagy az igazi célpont. –jelentette ki Mason.

- Igen erre én is rájöttem. –feleltem unatkozva. Úgyse tehetek semmit.

- Mit fogsz most csinálni? –kérdezte David.

- Semmit. Kivárom a sorsom. –nevettem. –Nem tudnak megölni. Sajnálatukra. Sokszor gondolok arra, hogy több hasznom lenne halottként.

- Ne beszélj ilyeneket. –rázta mérgesen a fejét Ashley.

- Ugyan már. Szerintem mindegyikőtöknek megfordult a fejében a halálom. Én vagyok az egyetlen, aki képes lenne a civilizációnkat egy újabb fokozatra emelni, ha születne egy gyerekem. De én ezt nem akarom. Nem akarok egy rohadt kölyköt. Elegem van ebből a titulusból. Inkább haljak meg, mint hogy ezt megtegyem. –kritizáltam.

- Csak azért mondod, mert sose volt családod. Mi bármit megtennénk, hogy ilyen csoda történjen velünk. –mért végig Cordelia engem.

- Egy férfinak ez könnyebb. Csak egy halandó nő kell neki, mint Kayla és hopp össze is jött egy félvér gyerek. –vont vállat Jason. Kayla megijedt egy pillanatra, ahogy körbe nézett a szobában. A srácok szívatás céljából is direkt őt nézték, ami miatt csak egyre hátrébb ment.

- Calissa is elég lenne egy sebezhetőbb pillanatában. –vetette oda Riley. Lenézően rá néztem. Nagyon jól tudja, hogy mi az igazi álláspontom. –Legalább mondanád az igazat.

- Ezt most muszáj volt? –forgattam a szemeim.

- Te mégis honnan tudnád, hogy igazat mond-e vagy nem? –nézett rá furán Nicole. Hajrá Riley, mond csak el. Tálalj ki teljesen.

- Ittam a véréből. –vont vállat. Mindenki teljesen ledöbbenve nézett Rileyra, majd rám.

- Micsoda? Mikor? –kerekedtek ki Olivia szemei.

- Még a bálon. Meglőttek egy ezüstgolyóval. Ha Lissa nem itatott volna meg a vérével, ott halok meg. –felelt Riley nyugodtan.

- Te tudsz kedves lenni? –lepődött meg Cornelia.

- Nem hagyhattam meghalni. Nagy döntést hoztam vele, de vállalom a következményeket. –sóhajtottam.

- Szóval ezért voltatok ilyen furák eddig. –gondolkozott Nicole.

- Lényegtelen. Én megyek haza. Majd valaki telefonáljon, hogy mikor küldjem vissza a repülőt értetek. –mentem el pakolni, de Mason megfogta a kezem.

- Legalább estig maradj. Összepakolunk mi is, este még bulizunk egyet és együtt haza megyünk. Rendben? –kérlelt Mason. Újból használta különleges képességét rajtam, hogy beleegyezzek az említett tervbe.

- Rendben van drága. –feleltem kedvesen mosolyogva. Pár percre elillant a régi Calissa és egy új került a helyébe. A lelkemben lévő tátongó ürességet boldogság és szeretet töltötte meg. Erősen harcoltam a borzasztó érzés ellen, de Mason legyőzött engem. Bármennyire is lehetnék ez a személy én, mégsem vagyok. Eddig csak rossz tapasztalatom volt velük kapcsolatban. Én csak érzelemmentesen tudok élni. Hiszen ezért létezem. Még nem tudom a pontos feladatom, de a halálommal fog járni egyszer. Túl sok éve várok a semmire. Talán itt az ideje magamra is gondolni néha. Az arcomra fagyott mosollyal próbáltam Mason felé menni, de a boldogság túladagolás miatt képtelen voltam kárt tenni benne. Szerencsésen nem kellett sokat várnom arra, hogy elmúljon a hatása. A vállaimra újból rázúdult a teher, szívem ismét kővé dermedt. Fájt, de rohadtul. Nem akartam így élni, de én már akkor letértem a boldogsághoz vezető útról, amikor megszülettem.

- Még egy ilyen, és herék nélkül maradsz. –közöltem mereven. Mason csak kinevetett és beletúrt a hajamba.

- A mosolygás jobban áll. –mosolyodott el. Fel se tűnt, hogy még mindig vigyor ül az arcomon. Azonnal visszaváltottam a régi stílusomra. A nap további részében aludtam és nem csináltam semmit. Este Masonék tényleg összecsaptak egy bulit. Hatalmas káosz volt a hajón, mindenki fel-le rohangált. Mégis mi értelme ennek? Én magányosan ültem a felső teraszon bort iszogatva, kezemben cigarettával. Az esti holdfényt kémleltem és elmélyültem a gondolataimban. Nem lenne szabad élnem. Semmilyen formában sem. Az örök kárhozatra vagyok ítélve. Megpróbálhatnám magam megölni, de úgyse sikerülne. David jött fel hozzám és leült velem szembe.

- Mire jó ez neked? –tette fel az első kérdését sóhajtva.

- Én ezzel magamat és titeket is megvédelek. –szögeztem le.

- Most mi bajod lesz, ha véletlenül valaki megtalálja a gyengepontod? Vérbeli halhatatlan vagy, nem tudom, hogy minek aggódsz. –csóválta a fejét David.

- Nem is magam miatt aggódnék. –kortyoltam bele a borba. David érezte a mondatom komolyságát, de elmosolyodott.

- Velem együtt négyen vagyunk, akik miatt tűzbe tennéd a kezed. Azt hiszem mindannyian meg tudjuk óvni magunkat, ha kell. –simította meg a karomat gyengéden. David, Julian és Mason. Ki a negyedik?

- Mióta tudod? –néztem félre. A lelkem legmélyebb bugyrában nézve tudtam, hogy bármit tett is Riley, meg tudnék bocsátani neki. Lehet, csak annyira vágyom, hogy kicsit teperjen értem? Mindketten túl könnyen oda dobtuk magunkat a másiknak.

- Azóta tudom, amióta az egyetlen közös kávézás közben leejtettem a kiskanalat. Lehajolva nem volt nehéz kiszúrni Riley kezét a combodon. –felelte nyugodtan. Kínosan éreztem magam, hogy valaki tud erről az információról. 

- Mondtad bárkinek is? –félve kérdeztem.

- Nyugi, nem. Ő lenne az igaz szerelmed? –kérdezte felvont szemöldökkel.

- A tudatalattim szerint igen. Mason pedig a lelki társam. És elméletben 3 év múlva választanom kell majd közülük. –sóhajtottam hangosan. Még senkinek sem mondtam ezt el. Masonnek se.

- Akkor úgysem tudod elkerülni, hogy ne jöjjetek össze R-rel. –rövidített a biztonság kedvéért. –Haragudhattok egymásra bármennyire, mégsem távolodhattok el.

- De én nem akarok választani. David ez nekem már sok. –fogtam a fejem. - Persze most még könnyű lenne, tudnám, hogy kit kell választani, de 3 év múlva lehet, annyira belegabalyodok R-be, hogy megváltoztatom a jelenlegi állásom. –néztem az eget.

- Sajnálom Cal, de meg kell tennem valamit. –fogott le David és megcsókolt. Kivételesen nem ellenkeztem, de nem tartott sokáig. Hatalmas csattanás hallatszott, a szemeimet kinyitva Riley volt előttem. A két srác elkezdett verekedni én pedig teljesen ledöbbenve ültem. Felpattantam és szétszedtem a két fiút.

- David te agyon akarod magad veretni?! –kiabáltam vele. – Nem vagy normális. Srácok, fejezzétek be!

Nem kellett több Davidnek, kitért a kezem elől és nekiment Rileynak. A földön hemperegve ütötték egymást, ahol tudták. Újból közéjük mentem, és még én is kaptam egy ütést Rileytól, amivel eltörte pár bordámat. Ha harc, akkor legyen harc. Teljesen ellöktem Davidet, hogy több baja ne legyen, és szembe néztem Rileyval. A fejem elborult a szemeim izottak. Mint ha csak tudtuk volna egymás lépéseit, én sorra kivédtem az ütéseket, ahogy ő is. Végtelennek tűnt a csata és még mindig nem győztem. Azelőtti taktikát kellett használnom, hogy Riley kém lett.  Sarokba tudtam szorítani és erősen neki nyomtam a falnak.

- Azt hiszem egyszer elmondtam, hogy ne keress többet. Szakítottunk, ha emlékszel. Későn jön rád a féltékenységi roham. – feleltem idegesen. Nem szólt egy szót se. Megfogta a derekam és magához húzott. Szenvedélyesen megcsókolt, és abban a gyenge pillanatomban már én voltam a falhoz nyomva. Tapsvihar hallatszódott mögülünk és én azonnal eltoltam Rileyt. Az egész banda fenn volt Julian kivételével.

- Ti tudtátok? –néztem végig a szempárokon kiakadva.

- Persze, már egy ideje. –forgatta a szemeit Nicole. Rileyra néztem, aki csak mosolygott rám.

- Meglepetésnek lett szánva. –vont vállat Mason.

- Csak Julian van kiakadva. Ő eddig nem tudta. –mondta Olivia.

- De ezzel mi mind azt szeretnénk mondani, hogy áldásunkat adjuk rátok. –állt fel a földről David.  Teljesen le voltam sokkolva. Akkor ez mind hazugság lett volna?

- Te utolsó senkiházi! –fordultam vissza Rileyhoz. –Ennyi lett volna az egész? Egy rohadt nagy hazugság? Én nem fogom magam olyan emberekkel körülvenni, akik annyit nem képesek elmondani, hogy tudnak a titkunkról. Nagy ügy, nem zavart volna. De te hazudtál nekem minden egyes percben. Ez nem meglepetés, hacsak nem a diliházba akartok visszakergetni. –magyaráztam mérgesen. –Nem vagyok képes elbírni ennyi mindent egyszerre. Bezzeg én mindig tartom a szám másokhoz képest. Ennek ennyi volt. Felejtsetek el engem. –ugrottam be a vízbe.
 A nagy tömeg miatt máshogy nem jutottam volna le az emeletről. Mágia segítségével megszárítottam magam, vissza váltottam az igazi kinézetemre, összeszedtem a cuccomat, elmentem a boszikért és fogtam egy taxit, ami a reptérre vitt. Ezzel csak jobban eltaszított magától. Mason figyelmeztethette volna, hogy utálom a meglepetéseket. Már biztosan tudtam, hogy nem akarok semmit se Rileytól. Nem akarok visszajutni ugyanabba az állapotba. Akkor is csak hazugság vett körül.

- Viszlát, Horvátország, viszlát, emlékek. –búcsúztam el attól az országtól, amitől a legnagyobb fájdalmamat kaptam.