28. Rész

Sziasztok!
Két hét után itt egy újabb rész. Köszönöm az előző bejegyzéshez a 3 megjegyzést, szívből örültem mindegyiknek!
Talán nem ez a legjobb rész, szerintem összecsaptam és nem történik benne olyan sok dolog de remélem valaki csak akad aki olvassa.
Ha tetszik kérlek, iratkozzatok fel, kommenteljetek, csak ez alapján tudom, hogy jó az amit csinálok..!
Köszönöm az eddigi 37 feliratkozót és az 13000+ megtekintést!
Jó olvasást mindenkinek! <3
Kisses -C

Lecsendesedett minden. A robbanás hatalmas károkat okozott az egész kastély területén és azon kívül is. Calissa is újból szőke lett a szokásos piros szemekkel. Haja kibontva, ruhája feketén maradt.  Sírva futott felém és a nyakamba borult.

- Mason, meg kellett tennem. Ezután semmi se lesz rendben. –sírt a vállamon. Gyengéden átöleltem, hogy érezze, én vele vagyok. Hatalmas nevetés hallatszódott hátulról, majd eltoltam magamtól. –Komolyan elhitted, hogy sikerült a magánakciód? –nevetett továbbra is. Egy pillanatig reménykedtem benne. –Életemben először vagyok szabad. Nem hagyhatom ezt az érzést elszállni. Ha szeretsz, így is elfogadsz. Ez is én vagyok, a két felem keveréke. –csókolt meg a többiek előtt.

- Várj, te tudod? –kérdeztem ledöbbenve.

- Persze, hogy tudom. Úgy tepersz, mint egy gazdátlan kiskutya az esőben. Elég gyorsan leesett, hogy mindketten tudjátok. –forgatta a szemeit gúnyosan. –Mégis mennyire nézel te engem hülyének?

- Maradj nyugton Lissa, nem nézlek hülyének. –akadtam ki. –De kit választasz?

- Én? –mutatott magára döbbenten. –Nem választok. Egy fiú háremet akarok létrehozni.

Teljesen ledöbbenve álltam előtte. A többiek se tudtak szóhoz jutni. Nem tudtam, hogy komolyan gondolja-e. Valami volt benne a régi Lissából is, de egy teljesen újat kaptunk helyette. Ha szereti így önmagát, kénytelen leszek beletörődni.

- Tényleg, hol van az a kis cafka halandó? –nézett körbe az udvaron.

- Juliannel bement az épületbe. –feleltem komoran.

- Kicsit helyre teszem a leányzót. Úgyse ér sokat. Te se kedvelted őt Mason. –nézett rám unottan. –Őrök! –kiáltott. – Öljétek meg ezt a lányt. –mutatott egy képet. Olivia felindulásból neki akart rohanni Calissának, de az útját álltam.

- Okos ötlet. –mondta lenézően. – Ha szereted a nyomorult életed jobb, ha nem rohansz a vesztedbe. –nevetett fel gonoszan.

- Megérte lebontani a falakat? –jött közelebb Riley.

- Tudod a választ. –vont vállat könnyedén. –Még szép, hogy megérte. Nem vagyok a türelmes fajta.

- Még ha el is löksz magadtól, egyszer választanod kell. –állt meg Lissa mögött Riley.

- Miért jön mindenki ezzel? Nem szükségszerű. Választhatom a magányt is. –forgatta a szemeit. –Bár ha nagyon szeretnéd, szívesen elmondom mindkettőtökről a véleményemet. Kezdem Masonnel. Nekem ő mindig is a jófiúk csapatát erősítette. Sose szerettem. Kihasználtam. Nagyon ritkán törődtem az ő érzéseivel. De ezzel ő is tisztában volt, mégis hagyta magát. Mégis milyen ember az ilyen? –beszélt rólam úgy, mint ha itt se lennék. –Te más vagy. A két oldal között őrlődsz, kiszámíthatatlanok az érzéseid, mivel a múltban megtört valami, ami minden nap a fejedben motoszkál, és nem tudsz szabadulni tőle. De nem tudsz mindig jó maradni. Néha kell valami, ami újból bepiszkolja az amúgy sem tiszta vásznat. Engedd magad a csábításnak. Te és én ugyanolyanok vagyunk. Nem véletlenül vagy te a lelki társam. Mason az igaz szerelmem. Ő sose lenne képes elviselni olyannak, amilyen most vagyok. Először azt hittem ez fordítva van, de rá kellett döbbennem, hogy nem. –magyarázta nyugodtan. –Állj az oldalamra Riley. Nem vagyok se gonosz, se jó. Ketten tökéletes páros lennénk.

Riley szúrós szemekkel nézett végig Lissán. Azt hittem a falnak megyek. Igaza lenne? Lehet, ezért nem tudom elengedni. Még szép, hogy nem engedem el! Valahogy csak elfogadom a változásokat.

- Ne dőlj be neki Riley! –kiáltott Riley után Cordelia. –Manipulálni akar. Ő már nem az, akit ismersz.

- Persze, szerintetek az lenne a legjobb, ha valahogy elfognánk, láncra vernénk, és addig kínoznánk, amíg meg nem törik. – sóhajtott idegesen Riley. –Ő legbelül ugyanaz az ember. Ne értem mi bajotok van. Elismerem, most tényleg a gonosz énje van főképp jelen, mivel életében először szabadította fel magában. Legyen bennetek annyi, hogy megértitek, hogy ez egy új dolog számára. Én hagynám, hogy megismerje önmagát és döntsön arról, hogy ilyen marad vagy újból visszaszorítja a sötét oldalát. Tőlem csináljatok, amit akartok, de én mellette állok. Nem fogom elvenni a szabadságát. Mindenki úgy tesz, mint ha Lissa skizofrén lenne. Majd belerázódik és egyensúlyban lesz a kettő. Ne parázzatok rá ennyire. –felelte nyugodtan Riley és megfogta Lissa vállát jelezve, hogy tényleg vele van. Kivételesen büszke voltam Rileyra. Csak úgy tud a hercegnő bizalmába férkőzni, ha elkötelezi magát mellette. Nem rossz stratégia.

Calissa szemszöge:

Hallottam, ahogy az őrök Kaylát és Juliant hozzák elém. Nyugodt léptekkel fordultam meg. Sose éreztem még ilyen szabadnak magam. Ez volt az oka mindennek. És nem tettem rosszat magamnak. Már csak nagyobb összhangba kell hoznom a kettőt. Hasonlítani fogok a régi önmagamra, de mégsem leszek ugyanaz az ember.

- Felség, mi legyen velük? –kérdezte tőlem az egyik őr.

- Engedjétek el a vértasakot. Kivételesen jó kedvemben vagyok. Majd egy másik alkalommal végzünk vele. –adtam ki a parancsot.

- És a fiú? –mutatott Julianre.

- Láncra vele. –intettem.  Végre valami kitöltötte a szívemben lakozó űrt. Teljes lettem vele. Talán nem a legjobb dolog a világon, de több a semminél. Most már önmagam vagyok. Nagyon sok dolgot máshogy látok, és jobban a dolgok mögé tudok nézni.

- Ezt nem teheted! –sikoltozott Nicole.

- Dehogynem. –válaszoltam ridegen. –Szabályt szegett.

- Kezded túlzásba vinni Lissa. –felelte David nyugodtan.

- Én megtehetem.  –mondtam lenézően. Clara néni rontott ki az épületből egyenesen felénk tartva.

- Rendben van, Anne. A te pusztításod miatt történt mindez, hozd is rendbe. –ordított felénk Clara néni.

- Komolyan elhiszed, hogy tudsz nekem parancsolni? –nevettem gúnyosan. Kár volt mondani. A nénikém beültette az egész csapatot az egyik szobába tanítás gyanánt. Nagyon komolyan gondolta minden egyes szavát az ügyemmel kapcsolatban.

- Rendben van. –felelte határozottan. –Mostantól kezdve mindannyian itt fogtok tanulni és én leszek a tanár.

Az egész banda együtt nevetett fel, mégis ki hinne egy szenilis nőnek?

- Kicsit magasra tette a mércét Mrs… - kezdett bele Jason.

- Mrs. Carter. –javított bele a nénikém. –Tisztában vagyok a felelőséggel a vállamon.

- De mi tizenegyen vagyunk. –értetlenkedett Mason. Érdekes volt végig nézni a fáradt arcokon. A mai nap után már senkinek sem volt kedve ilyennel foglalkozni. Legszívesebben én is elmentem volna aludni, mivel ez az erő felszabadítás sok energiát vett igénybe.

- Csak mert kaptál egy nemesi címet Annetől, nem jelenti azt, hogy visszabeszélhetsz Mason. –nézett mérgesen Clara néni.

- Mégis mióta vagy nemes? –döbbent le Chris.

- Ez igazán lényegtelen, nem nagy ügy az egész. Kaptam vele pár jogot, amire régebben szükségem volt. –vont vállat Mason.

- De ki az az Anne? –kérdezte Nicole kíváncsian.

- Én nem tudom. –emeltem fel a kezeimet.

- Mrs. Carter Calissára gondolt. –magyarázta Riley.  Mégis miért jártatja a száját? Kivételesen Riley is csöndben lehetne.

- De miért hívja Annenek? –értetlenkedett Cornelia.

- Anne a középső nevem. –feleltem komoran. –Clara néni szerint a Calissa túl cifra.

- Nekem legalább nincs középső nevem. –sóhajtott boldogan Cordelia.

- Ó, ne aggódj. A vénlány ezt is megoldja. Majd a vezetéknevedet használja. –fogtam a fejem.

- Kit neveztél te vénlánynak? –emelte fel a hangját Clara néni.

- Szerintem önre gondolt, Mrs. Carter. –mosolygott David. Elnevettem magam volt jegyesem igazság érzetén. Mindig is bírtam a humorát.

- Ne higgyétek, hogy ennyivel megúsztátok! –vágtatott ki az ajtón Mrs. Carter. Kihasználva az alkalmat felálltam az egyik asztalra.

- Ideje leszámolni a banyával. Szívesen alkalmaznék fizikai erőt, de ez már nem csak az én harcom. Vámpírok vagyunk, csesszék meg persze, hogy bennünk van a gonosz. Ez nem feltétlenül rossz dolog. Meg van a maga bája. Mindenkinek van egy oldala, ami a megmaradt emberségét preferálja, de egy kis ideig tegyétek ezt félre. Már úgyse lehetünk újra emberek, minek siránkozni a múlton? Álljatok mellém. Győzzük le közösen. Nem kérek semmit, csak lazítsatok és engedjétek, hogy az igazi énetek feltörjön bennetek. Ki tart velem? –emeltem be a kezem a többiek közé. Elsőként Riley lépett mellém megfogta a kezem majd a másikat ő is betette a körbe. Édes volt tőle a bizalom. Szerencse, hogy nem a nyálas fajta. Majd csatlakozott Mason és David is. Később Ashley, Olivia, Jason, Chris, Nicole és Cornelia. Már csak Cordelia állt egyedül.

- Nyugi, a múltkorinál nem harapok nagyobbat. –villantottam egy mosolyt.

- Meg fogom bánni. –felelte és végül ő is betette a kezét.

- Végre, kezdődjön a móka!- mosolyogtam. – Nem szeretném elhamarkodni a dolgot, elég lesz egy hét a kiakasztására.

- Mikre gondoltál? –kérdezte David.

- Bármire, ami lehetséges. Arra figyeljen mindenki, hogy nem a legnagyobb csínnyel kezdjük az egészet. A picitől haladunk a nagyig. –bólintottam.

- Akkor legyen öt nap. –mondta Chris. –Öt fiú van, mindegyik mellé megy egy lány, valakihez kettő is. 

- Hogy döntsük el, hogy ki kezdi? –tette fel a kérdést Ashley. Riley egy pillanatra összehívta a fiúkat és egy perc után beálltak sorrendbe. A hetet Jason kezdi, majd Chris, utána jön Mason, David és végül Riley.

- Ez mégis, hogy jött össze? –néztem furán a sorrendre.

- A döntés az alapján született, hogy kinek mennyire őrült a barátnője, vagy aki bejön neki meg hasonlók. –magyarázta kedvesen David rám célozva, hiszen Riley a végére állt be.

- Az ötlet tulajdonosa Riley, gondolom. Első hallásra kinyírtalak volna titeket egytől egyig, de nagyon logikus. Minél őrültebb valaki, annál nagyobb zűrt tud csinálni. –gondolkodtam hangosan.

- Ebből is látszik, hogy csak én lehetek a barátod. –nevetett Riley. –Egy rugóra jár az agyunk.

- Attól még nagyon messze vagy. –legyintettem lesajnálón. Én beálltam Riley elé, Ashley Chris elé, Olivia Jason elé. Az ikrek Masonhöz mentek, Cordelia pedig Davidhez. Riley közelebb akart magához húzni, de nem engedtem.

- Hé, most munka van, majd utána. –sóhajtottam bosszúsan. Higgadtan elengedte a kezem.

- Kollégiumi hangulattal fogjátok kezdeni. –jött vissza Clara néni.

- A lányok mennek Calissa szobájába, a fiúk pedig az eggyel alatta levőbe. –adta ki a parancsot Carter őrnagy. 

- Engem nem érdekel, az én szobámba senki nem tolja be a pofáját. –zártam le a témát nagyon gyorsan.

- Erről nem te döntesz Anne. –förmedt rám a nénikém. – Még én is ott alszom, ha kell.

Kitűnő ötlet. Tartsd közel a barátaidat, de az ellenségedet még közelebb. Fergeteges éjszakánk lesz.

- Arról talán dönthetek, hogy hova megyek. –válaszoltam ridegen. –Most pedig lelépek. –léptem ki a szoba ajtaján. Visszamentem a titkos szobámba és engedtem magamnak egy fürdővizet. A kád mellett összekuporodva vártam, hogy kész legyen. A sírás kerülgetett és megrémisztett a saját tudatom. Hát ennyit érnek a szörnyek. Törődést senkitől se várhatok. Megállítottam a csapot, letéptem magamról a ruhákat és beleültem a forró habos vízbe. Reméltem a csontomig leégeti a rajtam lévő koszt. A térdeimet felhúztam és kezeimmel átkaroltam, majd ráhajtottam a fejem.

 A szomorúság és a bánat öntött el. Zokogtam. Ezt se fogom sokáig bírni. A testem túl gyenge ahhoz, hogy megtartsa a személyiségem. Már nem hiányoznak darabok a lelkemből, mégis a jóság maradt fölényben. Én ezt nem értem. Az elejétől fogva éreztem a gonosz jelenlétét, de egyszer se akart elhatalmasodni rajtam. Kordában tudnám tartani? Pedig az első pár pillanatban komolyan éreztem, hogy gonosz vagyok, és semmi nem tántorít vissza. Kinyújtottam a lábaim és hátradőltem. A hajamat kiengedtem és becsuktam a szemeim. Lassan a víz alá nyomtam a fejem. Melegség árasztott el, ahogy az átfagyott arcbőrömet is átjárta a víz. Vámpír vagyok, nem volt szükségem az életben maradáshoz arra, hogy levegőhöz jussak. Már nem is figyeltem mióta lehetek víz alatt, csak a gondolataimmal voltam elfoglalva. Hirtelen valaki felhúzott a vízből és átkarolt.

- Lissa, ébredj! Lissa kérlek, ne tedd ezt megint velem! –szorított magához Riley. Azonnal elhúzódtam tőle és takartam, amit lehetett, bár a hab is sokat segítette benne.

- Normális vagy? Azonnal fordulj el! –utasítottam. Riley megijedt egy pillanatra a kitörésemtől és rögtön megfordult.

- Rám hozod a frászt! –értetlenkedett, majd leült törökülésbe háttal nekem.

- Minek jössz be egyáltalán? –mérgelődtem.

- Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e. –vont vállat lazán. A lábaimat felhúztam és hátradőltem.  A feje pont olyan magasságban volt, ahol nem tud belátni a kádba.

- Vissza fordulhatsz. –sóhajtottam.

- Kezd szétesni a mutatványod? –nézett rám. Lejjebb csúsztam a vízben és magam elé meredtem.

- Ez nem mutatvány. Inkább a száraz igazság. –feleltem komoran.

- Már az elején láttam, hogy visszaállt a rend nálad. Tudsz gonosz lenni, kegyetlen és gyilkos is. De csak olyannal, aki megérdemli. Ezért kerested Juliannél is a kifogást, hogy ne kelljen a lelkiismeret-furdalásoddal foglalkozni. –magyarázta Riley.

- Rendben, lebuktam, gratulálok a megfejtéshez. –forgattam a szemeim. –Tudod, minden olyan fura. Régebben azt se tudtam, hogy mit jelent a lelkiismeret-furdalás. Amióta kijöttem a pszichiátriáról csak rosszabb lett minden. –meséltem oldalra döntve a fejem.

- Szimplán kigyógyultál a saját betegségedből. Nem olyan rossz dolog ez. Sokkal emberibb vagy, még akkor is, ha nem voltál sosem ember. –mosolygott rám. –Miért csinálod ezt?

- Mert szerettem a régi önmagamat. Soha nem néztek le úgy, mint most. Már nem az vagyok, akinek lennem kell. És én képtelen vagyok így élni. Nem szeretem magamat. Ennél sokkal erősebb voltam lelkileg. Nem érdekelt, hogy mennyire vagyok bunkó, könyörtelen, szarkasztikus, ócsároló. De legalább önmagam voltam. –magyaráztam Rileynak. Nem néztem rá, csak előre bámultam. –Tudod, hogy az a világnézetem, hogy az érzelem az igazi gyengeség. Nálam mindenképp. Vámpírok között nem lehettem igazán érzelmes. 390 évig tudtam ezt tartani. Most miért nem?

- Kivételesen megtanultál egy nagyon humánus dolgot, képes vagy lazítani.  –tette a kád szélére a kezét. Bátortalanul megfogtam. Jól esett a közelsége, mellette önmagam tudtam lenni. –Ezt az utat szeretnéd folytatni?

- Igen. –válaszoltam halkan.

- Ígérj meg nekem valamit. Ha érezni fogod, hogy már nagyon nem megy, akkor csak légy önmagad. Az mindig visszatérít az igaz útra. –jött közelebb egy csók erejéig. A könnyeim újból eleredtek, de Riley óvatosan letörölte őket.

- Nem mondod el senkinek? –kérdeztem óvatosan.

- Nem. –rázta a fejét. –Csak kérlek, ne legyél szomorú. Mindig olyan érzésem van, mint ha miattam lenne.

- Persze, hogy minden miattad van. Egy tapló paraszt vagy. –próbáltam viccelődni.

- Mondja ezt a bunkóság királynője. –forgatta a szemeit nevetve. Megnyugtatta a lelkemet ez a pillanatnyi boldogság. Bárcsak több ilyen lenne az életemben. Tökéletlenül voltunk tökéletesek. Mindkettőnkben megvoltak a hibák, mégis képesek voltunk bármit megtenni a másikért. Sok vitán és sok jó dolgon mentünk keresztül, és ezeket az időket semmi pénzért nem cserélném el.