3. rész

3.rész

Ironikus, hogy az Anyám nem jött el arra a napra, amikor kiengednek. Ennyit jelenthetek neki. A bejárati ajtó előtt vettem egy mély levegőt, és kinyitottam. Azonnal kiszúrtam a nagy változásokat, de Julian, az újságok, és az internet segítségével olyan volt, mint ha megszokott lenne ez a környezet. Úgy éreztem könnyen be tudnék illeszkedni. Újból éltem. A kocsik között kiszúrtam egy gyönyörű, fehér range rover evoque-t. Számításaim szerint egy hete vehették. Biztos voltam benne, hogy ez Julian autója. Jobb napom nem is lehetne. És ma még suliba kell mennem. Igen, gimibe. Az orvosok előírása volt, hogy szokjam magam körül az embereket. Ebbe a gimnáziumba vámpírok és emberek is járhattak egyaránt. Ezek az emberek, akik velünk járnak egy gimnáziumba, majd 21 éves korukban vámpírok akarnak lenni. Sok ember van így ezzel. A suli 50-50 %-ban megoszlik a vámpírok-emberek arányával. Nem bánthatjuk őket, ők pedig megtanulhatnak mindent a történelmünkről és a képességeinkről. Ha meggondolják magukat a vámpírsággal kapcsolatban, akkor megöljük őket.  Bár eddig nem nagyon fordult elő ilyen. Ha lehetett volna választási lehetőségem azzal kapcsolatban, hogy vámpír vagy ember legyek, nem tudom, hogy mit választottam volna. Az emberiség egy porcikáját sem tapasztaltam meg. Nem sokat gondolkodtam róla, hiszen mindig döntetlen lett az állás. Julian bíztatóan rám nézett és megszorította a kezem. Kedves volt tőle, hogy ő is beiratkozott velem, és felvette ugyanazokat az órákat, mint én. Szükségem is van egy barátra. Egy exre. Akárkire. Az utca közepén álltunk, és csak néztük egymást Juliannel.  Nem szóltunk egy szót se, de már egy pillantás is sokat mondott. Mintha egy teljes beszélgetés zajlott volna le köztünk. A szakításunk oka is én voltam, csak ő ezt nem tudja. Én léptem félre elsőnek. Szörnyen éreztem magam miatta, ezért elértem, hogy Julian is megcsaljon, így szakítottam vele. Nem lettem volna képes a szemébe nézni egy ilyen eset után. Lehet itt az ideje elmondani neki. Kicsit későn. De ennyi kedvesség után tudnia kell az igazat. Az emlék alapján is könnyek szöktek a szemembe, amit Julian is észrevett. Nem mondott semmit, csak megölelt. Egy kis idő után el akart engedni, de nem engedtem neki. Szükségem volt rá.
- Azt hiszem, megérdemled az igazságot. –sóhajtottam remegő hanggal. Julian elengedett és kicsit távolabb ment tőlem, hogy a szemembe nézhessen. Ő olyan magabiztos volt, boldog, és kedves. Nem dönthettem romba csak magam miatt. Teste megfeszült, és egy kíváncsi tekintet szegült rám. Kócos barna haját felborzolta a nyári szél, és tudtam, ha belekezdtem, be is kell fejeznem.
- A kapcsolatunk miattam ment tönkre, nem miattad. –mondtam ki egyből. Nem kerülgettem a kását, nyomban a közepébe vágtam. Egy kínos nevetés törte meg a kettőnk közti csendet.
- Ne hibáztasd magad. Én voltam az, aki megcsalt téged. –bólintott Julian.
- Ez igaz. De én is megcsaltalak még azelőtt, hogy te engem megcsaltál. –néztem a cipőmet. Nem mertem volna a szemébe nézni. Miután már kimondtam, biztosan. Azt hittem, hogy sokkolja a hír, de ennek semmilyen jelét nem láttam. Ránéztem és csak elmosolyodott.
- Tudtam róla. –mosolygott. –De köszönöm, hogy te magad is elmondtad. Jól esett ennyi idő után, hogy beismered a hibád.
Tudott róla? Ez hogy lehetséges? Julian észrevette, hogy gondolkodom és egyből folytatta.
-  A srác testvére az egyik legjobb barátom volt. –magyarázta meg. Így máris könnyebb. Felháborodtam, hogy ezt eddig nem vágta a képembe. Beleütöttem a felső karjába, mire Julian csak elnevette magát, magához húzott és megcsókolt.

Micsoda csók volt! Egész testemben éreztem az erejét. Hevesen verne a szívem, ha élnék. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki annyira nagy hatással lett volna rám, mint ő. Egy nagyon jó személyiségű ember, és mindig imádtam vele lenni. Most is. De nekem még fel kell dolgoznom a körülöttem lévő világot. Örülök, hogy itt van mellettem és segít, de nem vagyok benne biztos, hogy ennyi minden mellett még belefér egy bonyolultabb kapcsolat. Ránéztem Julianre. Láttam a szemeiben a vágyat, a tüzet, a régi szerelmünk ízét. Nem mertem belenézni a fejébe. Nem akartam megtudni mit gondol. Én sem tudom pontosan, hogy mit gondolok. De mégis mit mondjak neki? Hogy hát ez jó volt, vagy bocs, de nem akarok semmit? Nem hiszem, hogy mondanék neki hasonlót. Szerencsére ő előbb szólalt meg, mint én.
- Tudom. Nem is kell kimondanod. Sajnálom. Tudom, hogy nem bírnál most egy kapcsolatot, és nem tudom, hogyan viszonyulsz hozzám újból… - kezdett bele, de egy újabb csókkal belé fojtottam a szót. Rámosolyogtam és megöleltem.
- Jelenleg tényleg nem tudom, hogy mi lenne jobb számomra, de biztosan magam mellett akarlak tudni, bárhogyan is. Még ha nehezebb is lesz tőle. Nem fog érdekelni. Tegyük, amit tennünk kell. Nem azt mondom, hogy legyünk együtt, de azt sem, hogy ne legyünk együtt. Majd meglátjuk mi lesz belőle, de még egy kicsit várjunk az egésszel. Mondjuk egy, vagy másfél órát várhatunk. –nevettem el magam. Julian elgondolkozott az ötleten, de végül beleegyezett. Neki és nekem is így lesz a legjobb.