19. rész

Hey everybody, na mostantól szeretnék egy olyat csinálni, hogy minden részhez teszek egy szám ajánlót. Ezek azok a számok amelyeket én is hallgattam a részek írása közben, és remélem ti is áttudjátok érezni majd. Ha tudjátok mindenképp hallgassátok meg! ;)

Egyébként köszönöm a 20 feliratkozót és a 3500+ oldal megjelenítést, ha ti nem lettetek volna, nem tudom mi lett volna velem, vagy a bloggal, szóval mindenkinek köszönöm, hogy tartottátok bennem a lelket! <3

Itt a szám ehhez a részhez: https://www.youtube.com/watch?v=K5KAc5CoCuk

Cordelia körmei felsértették arcomat, amiből vér folyt ki, egyenesen a kedvenc pólómra. Persze a seb hamar begyógyult, hála vámpír képességemnek, mégis dühített a dolog. Cordelia egy elégedett vigyorral az arcán akart visszamenni a helyére, de túl lassú volt. Amint hátat fordított nekem, azonnal levettem az egyik magassarkút a lábamról, a talpán megnyomtam egy gombot, mellyel sarka helyére egy hegyes, hosszú, szúrós, fájdalmas tű állt ki. Minden erőmet bevetve neki dobtam, és Cordelia a földre került, hátában a cipőmmel. Hogy mert engem felpofozni? Pofátlan ribanc. De ajánlom, hogy tanuljon az esetből. A fejem elborult, és neki rontottam Cordeliának. Szemfogaimat kinövesztve, izzó vörös szemmel ugrottam a torkának. Körmeim mélyen az arcába helyezkedtek, míg szemfogaimmal feltéptem a nyakát. Hatan ugrottak felém, és próbáltak eltávolítani Cordeliáról. Cordelia oldalára két ember érkezett. Csak annyira tudtak leszedni róla, hogy bőre helyett a haját téptem és az egyik kezét eltörtem. Egy szörnynek éreztem magam. Fújtattam és vicsorítottam dühösen Cordelia irányába, mint ha egy vadállat lennék. Mélyen gyökerező gondolataim tisztában voltak vele, hogy én egy szörny vagyok, de néha engem is megrettentett saját látványom. Mason, Julian, David, Riley, Ashley és Chris tökéletesen ügyelt arra, hogy semelyik végtagommal se tudjak mozogni. Cordeliát Nicole és Cornelia segítették talpra, aki rettegve nézett felém. Szemeiben a félelem, düh, és a rettegés keverékét láttam. Pocsékul nézhettünk ki mindketten, de most nem is ez számított. Régen éreztem ilyen nagy utálatot magamban bárki felé is. Ezer féle módszer futott át az agyamon egy másodperc alatt, hogy hogyan tudnám megölni. Édes bosszú lenne, de túl gyors. Ha olyan nagy pszichopata lennék, biztosan hagynám szenvedni egy évig is. Minimális emberségem (ha van ilyenem) nem hagyta volna. Talán ha nagyobb okot is adna rá, mint egy pofon. Fújtattam, hörögtem és próbáltam kiszabadulni a kezek fogságából. De minek tenném, ha van más módszerem is arra, hogy bántsam Cordeliát? Cordelia haja lángokban állt, és csak egy sikolyt és Mason hangját véltem felfedezni.

- Fejezd be. –fogta meg Mason a vállamat. Azonnal leálltam, de nem önszántamból. Masonnek van egy képessége, ami által meg tudja változtatni mások érzelmeit egy adott pillanatban. Ez maximum pár percig hat, de hatásos. Nálam szinte még sose használta, de nem csodálom, hogy bevetette. Talán én is megtettem volna. Nem kellett öt másodpercnél, a gyűlölet újra tombolt bennem, egész testemet átjárta. Mason igézése már a legkevésbé se nyomta a vállamat. Mindenki engedett kicsit a szorításból, és ez volt az én kiskapum. Erőm tejében ledobtam mindenki magamról, és vérengző gyors léptekkel haladtam Cordelia felé, aki félelmében sikítani kezdett. Már majdnem a kezem közé szorítottam, amikor egy éles tűt éreztem a nyakamban. Kihúztam a nyakamból, és csak ekkor jöttem rá, hogy ez altató lövedék. Az utolsó emlékem, hogy a padlóra hullok.

Egy sötét kabinban ébredtem. Újabban mindig történik velem valami, ami miatt máshol ébredek fel. Annyiban biztos voltam, hogy éjszaka van, és Mason hajóján lehetek, viszont nem tudtam meghatározni, hogy ki fekszik mellettem, szagra mindenképp egy pasi, de volt három is, akire tippelhetnék. Óvatosan kimásztam az ágyból, és végig tapogatva a falat, kiléptem a kabinból. Az órára nézve láttam, hogy hajnali három óra van. Senki nem volt ébren, rajtam kívül. A csendes környék, kivonzott a partra. Leszálltam a yachtról, és lassan, csöndben sétáltam végig a mólón. Láttam katamaránokat, vitorlásokat, kisebb-nagyobb hajókat, melyek víztükrében a hold csillant meg. Leültem egy padra és onnan kémleltem az eget. Más hajókon sem voltak ébren az emberek, így teljesen egyedül voltam az, aki nem aludt. Telihold volt, és ezeken az estéken nem szokásom aludni. Nem mintha nem tudnék, csak egyszerűen imádom csodálni a holdat.

 

És bár nem tökéletes, mégis teljes és megbabonázó. A holdban mindenki mást lát, én egy szomorú női arcot, mely reménykedve figyel valamit. Néha magamra emlékeztet, amikor a pszichiátrián voltam. Halk léptek hangját véltem felfedezni, ami egyre közeledett felém. Megállt mögöttem, és kezét a vállaimra tette. Tippelve Masont vagy Davidet mondtam volna, de kivételesen nem számítottam Riley társaságára. Nem fogtam meg a kezét, nem volt minek. Hülyét csinál belőlem azzal, hogy egyik pillanatban megcsókol, másikban beszól. Ezt én nem tudom elviselni. Fölém hajolt és homlokon csókolt. 

 

Teljesen belebizseregtem, hiszen kiváltotta belőlem a legrosszabb érzést, a szenvedő szeretőt. Én pedig nem szeretnék szerető lenni. Szeretnék egy normális kapcsolatot, de hogyan, ha nincs kivel? Juliannel nem véletlenül szakítottam, Masonnek fontosabb a barátságunk, David sose tetszett igazán, Rileyn meg nem tudok kiigazodni. És eddig még az utolsó a befutó. A többi reménytelen. Maximum még Mason. De áh. Talán ő se. Riley kezei az enyémet fogták, de nem tudtam hova tenni a dolgot. Az én kezeim ernyedtek voltak, és ezt ő is érezte. Leült mellém a padra, és bámulta a tengert.

- Sose találkoztam olyan emberrel, aki egyszerre lett volna a jó és a gonosz is. –mondta Riley. Kérdőn felé fordultam, és folytatta gondolatmenetét. – Nem csak a mostani időkre gondolok. Már rég óta tudom, hogy ki vagy. Mindenki tudja. És most kezdem egyre jobban észrevenni, hogy te nem csak az egyik vagy, hanem mindkettő. Legyen szó Cordeliáról, vagy bárkiről. És ez különlegessé tesz. –magyarázott nyugodtan Riley. Azonnal felnevettem.

- Érdekes, hogy erről papolsz, miközben mégsem értékelsz engem. –mosolyogtam kínosan. Riley magához húzott.

- Gyere, feküdjünk le a fűbe kicsit. –húzott fel a padról. Vontatva, de sikerült neki, hogy lefeküdjek a földre mellé.

 

 Kezdtem fázni, így a mellkasára tettem a fejem, és együtt néztük a csillagokat. Kezdtem feloldódni karjaiban, és még jobban hozzábújtam. Szorosan tartott, ami nagyon megnyugtatott.

- Azt mondják, hogy mindenkinek van egy csillaga, ami ha kimúl, akkor vele együtt a tulajdonosa is meghal. –mondtam Rileynak az eget kémlelve.

- És szerinted neked melyik a csillagod? – kérdezte Riley a karomat simogatva.

- Talán az esthajnalcsillag. Azaz egy olyan csillag van, bár tulajdonképpen bolygó, ami sose múlik ki. Én se halok meg sose. Az öröklétre vagyok kárhoztatva. –vontam vállat. Régen többet gondolkodtam ezen, mint most.

- Én inkább abban hiszek, mint amit az oroszlánkirályban említenek. –mondta komolyan Riley, de elnevettem magam.

- Pont az oroszlánkirály? –néztem rá mosolyogva.

- Hé, az a rész nagyon komoly volt benne. És nagyon is igazat adok a filmnek. –vont vállat mosolyogva. Tudom, hogy abszolút nem ez volt a témánk, de gondoltam fontos, hogy elmondjam neki.

- Sajnálom amit Cordeliával tettem. –mondtam komoran. Riley nyugodtan egy puszit adott.

- Nyugi, túléli és megérdemelte. Mit képzel magáról, hogy egy ilyen gyönyörű, fantasztikus, bűbájos és csodálatra méltó hercegnőt meg mer ütni? –mosolygott rám Riley és megcsókolt. Visszacsókoltam, de eszembe jutott egy kérdés.

- Mégis kitől jött az altató lövedék? –húzódtam el tőle.

- Julian. Azt hitte másokra is rátámadsz majd. –forgatta a szemeit. Tipikus Julian, hibáztatni se kellene érte. Közelebb mentem hozzá, de már nem nagyon beszéltünk, mindketten csak a csillagokat bámultuk.