14. rész

OMG!!! 5 feliratkozóm lett! Nagyon nagyon köszönöm mindenkinek, aki feliratkozott és aki írt megjegyzést a részek alá! Olyan boldoggá tudtok tenni srácok :') Remélem nem csalódtok ebben a részben sem :) Jó olvasást mindenkinek! -C

Nem érdekelt, hogy hova megyünk. A fejemet neki döntöttem az ablaknak és meredtem kifele. Csak távol akartam lenni mindenkitől. Nem tudom, hogy mi vitt arra, hogy beüljek Riley kocsijába. Lehet, hogy kicsit erős hangvételű voltam Masonnel szemben. Ő nem ezt érdemli tőlem. Olyan sokat tett értem mindig. Mégis tudnia kellett. Az ablakon vízcseppek jelentek meg, és tudtam, hogy eleredt az eső. Rileyra néztem, aki nem nézett rám, csak az utat figyelte. Utunk alatt nem szóltunk egymáshoz. Olyan könnyű mindent és mindenkit ott hagyni, de ez sose lesz jó megoldás. Ez egy menekülési útvonal. Én nem menekültem. Csak egy kicsit távol akartam lenni mindenkitől. A kocsi megállt, én pedig automatikusan felnéztem. Egy tengerpart parkolójában voltunk. Talán egyszer voltam itt összesen. Az eső még mindig esett, de nem nagyon érdekelt. Riley hátranyúlt és a hátsó ülésről a kezembe nyomott egy fekete kapucnis pulcsit. Miután kiszálltunk, felvettem a pulcsit és beljebb mentünk. Leültünk a homokba és csendesen figyeltük a partra vetődő hullámokat.
- Sokszor jársz ide? –törtem meg a csendet. Riley rám nézett, majd vissza a hullámokra. Nem nagyon keresgéltük a szemkontaktust.
- Néha, ha egyedül akarok lenni. –felelt halkan. Az eső mindenkit elüldözött a parttól, kivéve minket.
- Egyszer voltam itt. Egy vámpír esküvőn. Az ilyen esküvőkről tudni kell, hogy az Anyám adja őket össze, és örökké szól. Nincs válás. Ezért is van ritkán. Az a nap is gyönyörű volt. Két nagyon jó barátom házasodott össze. Annyira szerették egymást. Én még senkivel sem éreztem ilyen mély köteléket. De sajnos három évre rá egy tűzbalesetben mindketten meghaltak. –meséltem Rileynak. Persze nem mondott rá semmit. Újból csöndben ültünk egymás mellett, és csak a tenger moraja hallatszott. A pulcsit jobban összehúztam magamon és Riley vállára hajtottam a fejem. Nem tudom, hogy mit üthetett belénk. Sose tettem volna ilyet. Viszont Riley nem lökött el, nem ment arrébb. Hagyta, hogy a fejem a vállán legyen.  Egy pillanatra megmozdult, és én automatikusan felemeltem a fejem a válláról. Riley csak rám nézett, majd megcsókolt. Sose éreztem ennyi érzést egy csókban. Egy tökéletes szenvedélyes csók volt, és szinte beleborzongtam. Ezért is csókoltam vissza. A kettőnk érzései csak úgy kavarogtak bennem. Remény, elveszettség, romantika, szenvedély, utálat. Minden érzésünket visszatükrözte. De mégis miért esett ennyire jól nekem? Hiszen nem kedvelem. Nem értem magamat. Úgy érzem, mintha a felszín mögé látnék. Pozitív csalódás. Riley elhúzódott tőlem, és felállt. - Ezt nem kellett volna. –mondta gyorsan és elment, engem itt hagyva a parton, egyedül. Mi volt ez? Az előbb megcsókol, most meg elmegy? Fura. De Rileyval olyan más volt. Szikra helyett láng gyúlt kettőnk között. Nem, ez nem fordulhat elő. Ennyire nem dőlhetek be neki. Biztos fogadott egy haverjával. Én ezt képtelen vagyok elhinni. De az érzéseimet nem tudom meggyőzni. A táskámból elővettem a mobilom, és bekapcsoltam rajta a nyomkövetőt, hogy Mason megtaláljon. Elővettem egy szál cigit még a táskámból és az ujjammal meggyújtottam, és egy mélyet szívtam belőle. Míg Masonre vártam, gondolkodásra adtam a fejem. Egy újabb slukkot szívtam cigarettámból és magam elé meredtem. Ki ölhette meg Charlotte-ot? Az Anyám nem lehetett. Ha valakit megöletne, beutalást kapna kastélyunkba. Nem hogy, házhoz megy és még bizonyítékot is hagy. Zavart a sztori, mivel valaki rám akarta kenni az egészet. Kiakasztott Alexander vádaskodása, én ennél precízebb lettem volna. Közben az eső elállt én pedig felálltam. Levettem a cipőmet és lépésenként közelítettem az óceán felé. A víz elérte a lábamat, és irigykedve néztem a lábamra törő hullámokat. 
Már hallottam, ahogy tőlem 200 méterre lévő parkolóban egy autó állt meg, és egy személy közeledett felém. Nem néztem hátra, azt hittem Mason lesz, de miután mellém ért, akkor láttam, hogy Julian. Úgy látszik végre félre tette a hisztijét és a duzzogását.
- Minden oké? –kérdezte Julian együtt érzően. Fogalma sincs, hogy mit érezhettem most.
- Nem, de az én életem sose lesz az. –vontam vállat könnyedén. Bár nyugodtnak tűntem, mégsem voltam az. Legszívesebben most egy érzéketlen ribanc lennék, aki nem törődik senkivel és semmivel. De ez a személy sose lehettem volna. Az érzéseimet nem tudom eltüntetni. Csak egy gúnyos mosoly ült ki az arcomra, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Összerogytam és kifeküdtem a vízben. Nem érdekelt, hogy mennyire lettem vizes. Csak Riley pulcsija úszta meg, amit ott hagytam az eredeti helyemen. Én tényleg egy idegroncs vagyok. Ilyen hozzáállással főleg. Nem, be kell bizonyítanom, hogy én nem vagyok az! Földre löktem maga, de most fel kell állnom. Én nem lehetek ez, és nem is vagyok. Össze kell szednem magam, hogy egy új jövőt alkossak magamnak. Királyi családból származom, halhatatlan vagyok, és a legnagyobb hatalommal rendelkezem. Hercegnő vagyok, és kötelességem példát mutatni másoknak. Nem hagyhatom ennyiben. Julian segített felállni, és egy törölközőt borított rám. Felszedtem a földön hagyott pulcsit és táskát, ezután Julian átkarolt és együtt felmentünk az autóhoz. Tudom, hogy nekem is kell a segítség, még ha nem is vallom be másoknak. És csak ekkor esett le minden.

 

13. rész

Elnézést a csúszásért, elég sűrű hetem volt, és nem fért az időmbe, hogy megírjam az újabb részt, de már kész vagyok, és remélem tetszeni fog. Jó olvasást mindenkinek! -C


Kimentünk a parkolóig, és azonnal kérdőre vontam.
- Miért jöttél be hozzám, amíg kómában voltam? – kérdeztem csípőre tett kézzel. Riley kék szemeiben a ravaszság csillant meg és tudtam, hogy elsőre nem az igazat fogja mondani.
- Nem voltam benn. –állította Riley. Nevetséges.
- Fenn voltam, amikor Masonnek mondtad. Biztos vagyok benne, hogy te voltál. Ezeregy ember közül is felismerem a hangod. –közöltem oda vetve.
- Ezt azt hiszem, bóknak veszem. –mosolyogott rám gúnyosan. Csak örülne, ha az lenne. – Figyelj, lehet, utáljuk egymást, de egy ellenségemnek se akarnám a halálát. Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben-e.
Nem hittem neki. A dumája felszínes. Ennél több ok kellett, hogy legyen. Ha jóban lennénk, elfogadnám az érvet, de ha nem bírjuk egymást, akkor ez nem lehet igaz. Ha Riley lett volna kómában, egyszer sem mentem volna be hozzá megnézni, hogy hogy van. Itt másnak is kellett lenni. Mason pedig sose fogja elmondani. Titoktartásban soha nem viccel. Azt hiszi, hogy engem lerázhat ennyivel, de ez nem így van.
- Riley, engem nem érdekelnek a felületes dolgaid, én csak az igazat akarom tudni. Ennyi.  Végül is hozzám jöttél be, nem máshoz. Jogom van tudni, hogy miért jöttél be hozzám. –fejtettem ki Rileynak. Csak sóhajtott egyet, majd a szemembe nézett.
- Calissa…- kezdett bele, de mindketten egy felénk rohanó srácra lettünk figyelmesek. Pontosan előttem állt meg, és sietősen hátra nézett.
- Calissa, egy állítólagos ismerősöd szétveri a sulit miközben a nevedet kiáltozza. –mondta azonnal, a srác.
- Nem mondta, hogy mi a neve? –kérdeztem.
- Alexander. –felelt a fiú. Ó, hogy az a… Ez a szerencsétlen alak mégis mit keres itt? Alexander egy balek volt, aki bedőlt nekem még 21 évvel ezelőtt. Én neki egy csábító, tökéletes, érzéki, elérhetetlen zsákmány voltam. Meg akart szerezni, de csak játszadoztam vele. Sose hagytam volna magam. Mindig lenéztem. Alexander a nagyképű gazdagok sorát erősítette. A szolgálóikkal és az ismerőseivel is úgy bánt, mint a kutyákkal. Neki csak emberi trófeák kellettek. Egy félvámpír semmirekellő, aki a halott szülei pénze fölött ül. Sose tett semmit azért, hogy egy fillérrel is több legyen a családi kasszájukban.
- Küld ide. –feleltem határozottan a fiúnak. Hercegnő vagyok, nem? Kivételesen nem én fogok futkározni. A srác azonnal eltűnt és Alexanderrel tért vissza. Alexanderrel két vámpír testőr volt, akik vigyáztak rá. Szőke haj, kék szem, gyűlöltem ezt az arcot nézni.
- Te ölted meg! –üvöltött az arcomba Alex köszönés nélkül. Izmai megfeszültek és ütésre kész kezei felém emelkedtek, de testőre megállította.
- Kérem ifjú úr, vegye figyelembe, hogy jelenleg a királyi család egyik tagjával áll szemben. Ha megüti, börtönnél rosszabb is várhat önre. –figyelmeztette a testőr.
- Látom még mindig csak egy gyerek vagy. –nevettem gúnyosan. Tudom, nem kellene felhúznom, de ő egy olyan személy, aki kiprovokálja belőlem. Alex egy lépéssel közelebb jött, ahogy mögöttem Riley is. Mégis minek jött közelebb Riley is? Nem néztem hátra, csak némán hallgatóztam. Riley is támadásra kész volt, mint ha csak az élete múlna rajta. De az én életemről volt szó, és nem az övéről. Különös. Egy olyan ember testi épségét akarja védeni, akit nem is kedvel. Meglepő fordulat.
- Te ölted meg Charlotte-ot! –üvöltötte felém Alex. Charlotte? Vicces, életemben összesen egyszer találkoztam vele, egy bálon. Mi okom lenne megölni? Igaz, hogy sose kedveltem, de még ez sem lenne elég indok. Charlotte hasonló személyiségű volt, mint Alex. Egy mondatot, ha válthattam vele. Nem mentem a közelébe és ő se jött az enyémbe.
- Mikor ölték meg? –kérdeztem Alextől, aki kissé meglepettnek látszott.
- Három napja. –felelt lassan. Akkor főleg nem én lehettem.
- Három napja én még kómában feküdtem. Nem lehettem én a tettes. –mondtam határozottan. Alex abba hagyta a pillanatnyi kétségbeesést, és végre elkezdett gondolkozni.
- De ott volt egy régebbi királyi pecsét is. –mondta Alex.
- Szerinted lennék olyan ostoba, hogy a tetthelyen hagynék bizonyítékot? –fogtam a fejem. Komolyan nem mondok semmit.
- Ez mondjuk logikus. –vont vállat. Azt hittem falnak megyek. Ennyire sötét világot még nem éltem.
- Valaki fel akar ültetni. Ez minden. –feleltem gyorsan. Alex dünnyögött még valamit magának, és köszönés nélkül elment. Hát jó. Ő tudja, hogy mit csinál. Riley felé fordultam, aki láthatóan lenyugodott. Már nyitottam a számat, hogy elkezdjek beszélni, de valaki hátulról megbilincselte a kezemet. Megfordultam, és Masont pillantottam meg. Mérgesnek tűnt, és szinte egy erdőt tudott volna kipusztítani.
- Most azonnal visszajössz velem. –közölte mérgesen. A bilincset fogva elkezdett húzni, én viszont az ellenkező irányba próbáltam szabadulni.
- Hagyj békén Mason! –kiabáltam.
- Nem tehetem, nem akarom, hogy bajod essen. –húzott tovább Mason. És ekkor szakadt el nálam a cérna. Ezt már sosem tolerálom. Mondhatnak rólam bármit, csak azt nem hogy bajom eshet. Azonnal kirántottam a kezeimet Mason kezéből. Széttéptem a bilincset, és dühösen meredtem Masonre.
- Nem vagyok porcelánból, nem vagyok törékeny, engem nem kell félteni, fogja már fel mindenki! –üvöltöttem. Mason és Riley is megrezzent a hangomtól. Mit vár? Tele voltam dühvel és mérgességgel. –Ne mondj nekem még egyszer ilyet. Ennyire nem lehet hülye mindenki körülöttem. Senki sem fog fel semmit. Milyen szerencsétlen világba kerültem? Minden bűzlik az alkoholtól, a megjátszott jó kedvtől, a kétszínű emberektől. Egyszer már eljátszották velem ezt. Még egyszer nem hagyom. Ennyi. Elég volt. Végre mindenki befejezhetné. –feleltem normális hangnemben. Masont sokkolta, amit mondtam, Rileyn viszont egy elégedett vigyort láttam.
- Én csak jót akarok neked Calissa. –mondta halkan.
- Inkább túlzottan beleélted magad az apa szerepbe. Erre nem lesz több esélyed neked sem, remélem ezt tudod. Nem olyan világban élünk, hogy mindenkit féltsünk és érzelmekkel teli vitákba keveredjünk. Itt, ha földre löknek fel kell állnod, és nem sajnáltatni magadat. Az érzelem itt semmit nem játszik, csak egy rossz adottságú kártya az élet pókerlapjai közt. És kitudja, hogy mikor teszi le az asztalra. Bár húsz évig egy szobába zárva éltem, mégis úgy érzem, hogy többet tudok a világról, mint képzelnéd. Sok minden nem a boldogságról szól. Van, akinek igen, nekem nem. A sötétség oldalán születtem, és ott is járom utamat. Erről az útról pedig senki nem fog letéríteni. Nem érzem magam rossznak, mégis ezen az oldalon ragadtam. Fogd fel Mason, hogy én nagyon szeretlek téged, de úgy érzem nem ez az elsődleges dolog ,amivel foglalkozni kell. Nekem nem a lelkemet kell ápolni. Csak újból fel kell építeni engem. – mondtam Masonnek, majd Riley intett, hogy üljek be a kocsijába, és ott hagyva Masont elhajtottunk az iskola parkolójából.

12. rész

Talán kicsit gyorsan hoztam, de gondoltam miután legépeltem, akkor ide is kiteszem! Remélem tetszik mindenkinek! -C


Hangokra lettem figyelmes. A szememet nem nyitottam ki, hiszen érdekelt a beszédtéma. Az utolsó, amire emlékszem, azaz árny és a lélekhasító fájdalom. Éreztem, hogy egyszer visszakerülök ebbe az intézménybe, de nem hittem volna, hogy így. Nem a pszichiátrián voltam, mivel az ágy puhábbnak tűnt. Abban biztos voltam, hogy ugyanaz az épület. A szobában rajtam kívül négy személy tartózkodott. Ebből kettő biztosan a szüleim, egy Mason, és még egy ember, akit nem tudtam behatárolni.
- Nem sokára fel kell ébrednie. Eric, ezt hogy fogjuk neki megmagyarázni? –tépelődött Anya. Hallottam, ahogy Apa sóhajt egyet és a padlót nézi.
- Avery, el kell neki mondanod. Muszáj. Nem hiszem, hogy az első alkalma lesz. –magyarázta Apa Anyának. Éreztem, hogy Anya a fejét fogja és megerednek a könnyei. Nem értettem, hogy miről beszélnek.  Mit kell nekem elmondani? Tiszta hülyeség az egész. Olyan vagyok, mint egy lexikon, mindent tudok. Akkor mégis mi folyik itt? A távolban is felfigyeltem egy beszélgetésre.
- Jobb, ha mész. Ma vagy holnap már felébred. –mondta Mason.
- Úgysem akarom, hogy tudja, hogy itt voltam. –felelte Riley. Riley? Őt semmiképp sem képzelhetem ide. De nem képzelődtem. Senkinek sem lehet tökéletesen ilyen hangja. Jó megfigyelő vagyok, de ez kicsit nekem is sok lenne. Egyáltalán miért látogat? Talán itt az ideje kinyitni a szemem. Kinyitottam a szemem, és szerencsésen, most egy bézs színű kórteremben találtam magam. Végre nem voltak fehér falak. Közvetlen az ágyam mellett Anya és Apa ült, egy távolabbi széken Mason. Riley addigra elment. Senki nem vette észre, hogy felkeltem. Anyának még mindig potyogtak a könnyei és óvatosan megérintettem a kezét. Egyből felnézett, és miután rájött, hogy nem képzelődik, zokogva a nyakamba ugrott. Apa és Mason is felfigyelt rá, és óvatosan, de leszedték rólam.
- Kicsim, itt az ideje, hogy Anyád elmeséljen valamit. –fordult felém Apa. Némán Anyára néztem és figyeltem, hogy mit mond.
- Drágám, ha jól gondolom, egy fekete szörnyet láttál, ugye? –kérdezte Anya, miközben az arcáról törölgette elejtett könnyeit. Lassan bólintottam. – Ő a sötét erők őrzője. Gondolom felmerült benned a kérdés, hogy én miért tudom. Mivel én is láttam. Az után, hogy terhes lettem veled. Nekem annyi szerencsém volt, hogy Apád mellettem volt, és egy védő varázslattal megmentett téged, viszont egy hónapig én is kómában voltam, mint ahogy te. Tudod a születésedhez a sötét erők szükségesek voltak, az ilyen természetellenes dolog miatt. Amilyen csoda folytán én terhes lettem, tudtuk, hogy te hordozni fogsz magadban olyan géneket, amik lehetővé teszik számodra ugyanezt. Szívem, a Masonnel való testi együttlétetek után te terhes lettél. És ez szörnyünket arra késztette, hogy megvédje a sötét erőket. És most sikerült is, mivel egy hete kiderült, hogy elvetéltél. –mesélte Anya. Ez egy lehetetlen történet. Ilyen nem létezhet. Persze, gondoltam, hogy egyszer terhes leszek, eddig nekem is tiszta volt a sztori, na de ez… Ez nekem sok. Lehetett volna egy babám, és most mégsem? Sose gondoltam az anyaságra ilyen módon.
- Ezt biztos nem most találtad ki? –néztem Anyára kérdőn. Ki hinne először egy ilyen sztorinak? Sok dolog van, amit el tudok képzelni, de ehhez nekem is nagy fantázia kell.
- Nem, Kicsim. –mondta Anya.
- Akkor had foglaljam össze. –kezdtem bele idegesen. –Szóval, elvileg terhes voltam egy nap elteltével se, de a folyamat már elkezdődött a szervezetemben. Ez megmozgatta a sötét erőket, mivel egy vámpír baba sokat nyel el belőle, de azért, hogy ez a rossz erő ne szabaduljon el a világban, van egy sötét erőt védő árny, aki megtámadja azt, aki jelen esetben hasznát venné, vagyis a baba. Tehát megtámadta, én pedig kómába estem egy hónapra. Az embriónak nem volt védelme, ezért elpusztította a támadás. –hadartam el. Anya csak bólintott, és némán nézte a plafont.
- Hagyjatok magamra Masonnel. –küldtem ki a szüleimet a kórteremből. Mason közelebb jött, és smaragd zöld szemei kevésbé ragyogtak, mint máskor. Gyengéden megfogta a kezem és lehajtotta a fejét.
- Lehetett volna egy gyerekünk. –suttogtam. Magam elé meredtem és könny szökött ki szemeimből. Ennek az egy mondatnak is olyan nagy fajsúlya van. Egy baba mindent megváltoztatott volna. Az egész életemet.
- Tudom. Egy pillanatig még el is hittem, hogy apa leszek. –válaszolt halkan Mason. –Pedig sose lett volna rá esélyem.
 Nagyon rosszul éreztem magam az egész helyzet miatt, és lehet, hogy egyszer tényleg szeretnék egy saját gyereket, de az nem most lesz. Nem ebben az időszakban.
- Be akarok menni az iskolába. –közöltem Masonnel. Azonnal felemelte a fejét és kérdőn meredt rám.
- Szó sem lehet róla. –mondta Mason. Óvatosan megfogtam a lábát és egy puszit nyomtam az arcára.
- Legyen. Akkor hagyj pihenni, kérlek. Fárasztó az egész sztori is. –szóltam Masonnek, aki kiment a szobából. Én pedig szépen lenyúltam a kocsi kulcsát. Olyan könnyű elterelni a figyelmét. Főleg ha rólam van szó. Sietve átöltöztem, és kimásztam az ablakon. Megkerestem a kocsit, és gyorsan elszáguldottam a sulihoz. Beérve sehol sem találtam Ashleyéket. Átkutattam az összes termet, de sehol senki. Végül szerencsésen megtaláltam őket, a sportpályánál. A lelátón ülve beszélgettek gondtalanul. Megdöbbenve vették észre, hogy előttük állok.
- Beszélnünk kell, Riley. –közöltem. Riley nyugodtan felállt és eljött velem a többiektől.

11. rész

Elnézést az egy napos csúszásért, ahhoz képest amit ígérem, higgyétek el ezzel a résszel mindent kárpótlok! -C

Reggel arra ébredtem, hogy szörnyen fázom. Felnéztem, de nem a szobámba találtam magam. A hátsó udvaron voltam, a teraszon, egy kerti ágyon, mellettem Masonnel. Mason már fent volt, és csak engem nézett. Zöld szemei áthatoltak lelkemen, és kevésbé volt olyan boldog, mint máskor.
- Miért? –kérdezte nyugodtan.
- Mit miért? –kérdeztem vissza.
- Miért kellett ez? Féltékennyé akarta tenni Juliant? –felelt.
- Nem. Az elején a csókkal nyilván, de utána már nem érdekelt Julian. Csak te. Tudom, hogy elfojtod az érzéseidet irántam, és én csak felszabadítottam ezt. Nekem is kellett, neked is. Mason én nagyon szeretlek téged, de nem tudom, mihez kezdjek. Boldog vagyok, és örülök, hogy itt vagy az életemben, de olyan sok dolgot megteszel értem, én pedig alig tudok mostanában. És ez nem hála, köztünk egy nagyon erős barátság van, és én ugyanúgy viszonozni szeretném a szeretetemet oda figyeléssel és törődéssel, de ezekre mostanában inkább én szorulok és nem te. –magyaráztam neki hadarva. Minden érzésemet próbáltam belezsúfolni egy rövidebb beszédbe. Mason válasz helyett csak gyengéden átkarolt, és megcsókolt.
- Calissa, értem semmit sem kell megtenned. Nekem az is elég, hogy itt vagy nekem. Olyan egyedi és különleges vagy minden téren, hogy meghalnék, ha nem láthatnálak újra. Nézz csak magadra. Egy gyönyörű, erős, kitartó nőt látok benned. Az érzéseimben pedig biztos vagyok, csak el kell még döntenem, hogy mire használom fel őket, de neked is. Nem vethetjük ki bárminek a barátságunkat. –magyarázta Mason. Utálom, ha igaza van. Olyan könnyen bele vetném magam, nem számolva a következményekkel. Ezen is látszik a húszévnyi lustulásom egy roppant fehér szobában száműzve a külvilágtól. De Mason ez olyan jó ember, vámpírokhoz képest is. Ő az én fényem a sötétségben. Nem hagyhatok veszni egy ilyen fontos barátságot. Mellesleg meg kell szoknom, hogy a világ már nem olyan, mint amikor bekerültem a pszichiátriára. Már nem élek álomvilágban és nem rángathatok mindenkit drótkötélen. Meg van a magam ereje, de soha nem használnám gonosz célra. Hozzá bújtam Masonhöz, és nem kellett válaszolnom neki. Tudta, hogy mire gondolok. Elhúzódtam tőle és lehajoltam az ágy mellett lévő táskámhoz és kivettem belőle két szál cigit. Az egyiket oda adtam Masonnek, a másik nálam maradt. Már majdnem vettem elő az öngyújtót, amikor Mason megszólalt mögülem.
- Te is tudsz tüzet csinálni. –mondta. Az egyik ujjam végére egy kis lángot kreáltam és meggyújtottam vele Masonét és a saját cigimet. Unalmamban óvatosan köröket fújkáltam a levegőbe. Mason felállt mellőlem és összeszedte az este levett fehérneműket. Az enyémet ide dobta az ágyra. Lassacskán felültem és felvettem őket. A terasz melletti fára felmásztam és bemásztam a szobámba. Gyorsan lezuhanyoztam, majd kikaptam egy fekete, pántnélküli, szív dekoltázsú, a derekam felettig feszülős egyberuhát, melynek szoknya része már arany színben pompázott. Kiengedve hagytam hullámos szőke hajam, csak egy piros rúzst és egy füstös sminket vittem fel. Késznek érezve magam elindultam lefele a lépcsőn. Már Mason is kész volt, és ketten mentünk a garázs elé, ahol a kocsimat hagytam. Már majdnem beszálltam a kocsiba, amikor észrevettem, hogy egy fekete limuzin hajt a kastélyunk bejárata elé. Természetesen a szüleim szálltak ki belőle. Némán meredtünk egymásra, míg végül elegem lett belőle, beültem a kocsiba és elhajtottunk. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem fogok érezni semmit, amikor haza jönnek a szüleim. Nem voltam boldog, de nem is voltam ideges. Ez már egy lejátszott meccs. Már csak üres bábuk vagyunk a végjátszmánkon, melyet az élet rendez. És a kivitelezés tökéletes, drámai, meglepő, de lerágott csont. Már sokszor elképzeltem ezt a beszélgetést velük, és mindig ugyanarra a végkifejletre jutottam. Úgysem jövök ki jól belőle. Az iskoláig érő út elvonta a figyelmemet a szüleimről, de csak egy kis időre. A bejárat előtti lépcsőn Rileyék ültek és a kocsiból kiszállva hozzájuk mentünk.
- Sziasztok. –köszöntem nyugodtan. Talán mégis ideges voltam egy kicsit. Későbbre vártam a szüleimet. Meglepetésemre senki nem köszönt vissza. - Mi bajotok van? –kérdeztem azonnal. Éreztem, hogy egy tanár is meghallotta a kérdésem és azonnal idejött. Egy papírt nyomott a kezembe, amin ez állt: „Ma van a csend napja, amit iskolánk hagyományosan megtart, ezen a napon senki nem beszélhet. Kérem, tartsa be Ön is!” Ez komoly? Ekkora hülyeséget. És ezek a szerencsétlenek betartják. Semmi kedvem nem volt a fejben lévő kommunikációra, ugyanis a gyógyszerek miatt nekem még nem megy. Majdnem felrobbantam, és ez az arcomon is látható volt. Riley egy néma nevetést hallatott rajtam. Még ha otthon bevezetném ezt a napot, akkor oké lenne, de így… Felháborító dolog. Fokozatosan lenyugodtam. Masonnek elmutogattam, hogy keressük meg a szekrényemet. Elég gyorsan meg is találtuk. Elkezdtem bepakolni a könyveimet, de valamitől kirázott a hideg. Körbe néztem a folyosón, de sehol senki Masont kivéve. Vállat vonva folytattam a pakolást, amikor újból kirázott a hideg. Pár perc múlva lehiggadva néztem a folyosóra. Először azt hittem rosszul látok. A folyosó közepén egy fekete árny állt. Engem figyelt, de nem mozdult. Mint ha csak egy sötét ijesztő szellem akarna lenni. Nem mintha félnék tőle, de korábban sosem láttam ilyet. És bár azt mondják, hogy a szörnyek nem az ágyunk alatt, hanem a fejünkben léteznek, én mégsem képzeltem ezt a szörnyet. Nagyon is valóságos volt. Mason is arra nézett amerre én, de ő nem látta. Talán tényleg bolond lennék, és beképzelném magamnak? Furcsálltam a helyzetet, talán kicsit féltem is, mivel nem tudom, hogy mihez kezdjek vele. Főleg, hogy nem tudtam, mit vethetnék be ellene. Mondjuk erőm sem volt hozzá. Az árnyék közeledett felém, én pedig lassan lépegettem hátra nekimenve Masonnek. Mikor utolért, megállt előttem és átment rajtam. Azt hittem ott fogok meghalni a fájdalomtól, felsikoltottam, majd minden elhomályosult.

 

10. rész

10.rész

Számomra talán ez a legkülönlegesebb rész, hiszen a 10. és gondoltam kicsit jobban megfűszerezem mint a többi részeket. Jó szórakozást! -C

– Mindenki tudja a szabályokat! Egy igaz állítást mondasz magadról, viszont ha rád nem igaz, iszol. –kiáltotta Ashley. Milyen régen játszottam ezt a furcsán ütős játékot. Az emlékeim között vannak jók, és rosszak is, ezt viszont a jóhoz tartozik. Itt mindig el tudtam magam engedni.
- Soha nem öltem embert. –kezdte Kayla, és persze rajta kívül mindenki ivott velem együtt.
- Majd fogsz. –kacsintott rá Ashley.  – Szerelmes vagyok.
Érdekes, de senki nem ivott. Még én se. Mi Masonnel, mindig szerelmesek voltunk a másikba, de ugye a barátság az első, és ezt sose fogjuk kitenni semminek. Riley és a szerelem? Kizárt. Ridegebb, mint bárki.
- A szüleim meghaltak. –mondta Chris, és engem és Kaylat kivéve senki sem ivott. Mondjuk ezt gondoltam.
- Nem feküdtem le senkivel az asztalnál ülők közül. –következett Riley. Én, Mason, Julian, az ikrek, Chris és Ashley ittunk.
- Mason azt ne mond, hogy te meg Ashley.. –kezdett bele Riley elképedve, de Mason félbeszakította.
- Sose. –rázta a fejét Mason. Mindenki rám nézett, majd Masonre.
- Most meg mi van? Több mint 70 éve barátok vagyunk. Egyszer meg kellett történnie. –vont vállat Mason.
- Még mielőtt jönnének a kérdések, Julian történetesen az exem. –zártam rövidre.
- Melyikőtök érzett többet a barátságban? –szegezte nekem a kérdést Riley. Tudtam, hogy Masonre utal, de nem értettem, hogy minek akarja tudni.
- Mindketten. –feleltem röviden. Éreztem, ahogy Mason és Julian is rám néz, de nem néztem feléjük. Tudom, hogy mit mondana most Julian és Mason is. Mason megsimította a kezemet, érzékeltetve, hogy ő itt van nekem. Ezt egyedül kell elvinnem. – Röviden elmagyarázok mindent. Szóval mi Masonnel többet érzünk egymás iránt, mint barátság, viszont úgy gondoljuk, hogy barátoknak jobbak vagyunk, mint szeretőknek, így megmaradt ez a felállás, és néha szerintem talán jó célra is fel lehet használni ezt a dolgot, plusz régebben becsúszott egy két barátság extrákkal dolog. – meséltem gyorsan. Riley egy pillanatra megvetően rám nézett, majd Masonre nézett. A többieket kevésbé érdekelte a sztori. Viszont annál inkább Nicole és Cornelia sztorija. Mindenki tudta, hogy az ikrek elég perverzek, és bármibe belevágnak, de Nicole mondatán én is fenn akadtam.
- Kóstoltunk egy kicsit Julianből. – vont vállat lazán Nicole. Mint ha mi sem történt volna. Édes hármas? Juliannel? Ki van zárva. De legbelül tudtam, hogy Nicole nem hazudott. Ez viszont fájt. Én nem feküdtem le Masonnel, ő meg lefekszik az ikrekkel. Felálltam az asztaltól és kimentem a klub elé. A táskámban kotorásztam, amikor két cigis dobozt vettem elő. Az egyik black devil rosé flavour volt, a másik pedig egy piros marlboro. Imádlak Mason! Mindenre gondol. Inkább a piros marbit bontottam meg, mert azt erősebbnek találtam. Egy szálat már a számba vettem, amikor öngyújtó után kutakodtam, de valaki az orrom elé tolt egyet. Felnézve Julietet pillantottam meg, aki mosolyogva rám nézett.
- Nem nézném ki belőled, hogy cigizel. –fogadtam el az öngyújtót mosolyogva. Meggyújtottam a cigim és nagyot szívtam belőle. Még a tüdőm is bele bizsergett.
- Hát rólad se mondható. –vont vállat könnyedén Juliet és ő is meggyújtotta a cigijét. Próbáltam nem Julianre gondolni, de kénytelen voltam. Egyre gyorsabban kezdtem szívni az egy szál cigarettámat, ami Julietnek is feltűnt.
- Mi történt? –kérdezte Juliet azonnal. Nem válaszoltam azonnal. Elszívtam az egy szál cigimet, és egy újat vettem elő, mert nem tudtam lenyugodni. Hogy meg tudnám fojtani most Juliant! A fejem majdnem elborult, csak a mellettem álló Juliet adta belém a lelket, hogy nincs értelme az őrjöngésemnek.
- Tudod, van azaz érzés, amit akkor érzel, ha megtudod, hogy az exed egy édes hármasba keveredett egy alig két napja ismert személyekkel. –néztem idegesen Julietre. Legszívesebben megütöttem volna valakit. Nagyon rosszul esett, amit tett. De baszki, egy napja sem ismerheti őket! Faszom, ritka felháborító dolog.
- Nyugi, ne rajtam töltsd ki a dühödet. –lépett egyet arrébb Juliet. – Megértem, hogy min mehetsz keresztül, de ha belegondolsz, ő csak az exed. Senki több. Nem kellene, hogy érdekeljen. –mondta Juliet. Lehet, igaza van Julietnek. Julian csak az exem, de akkor sem tehetek az érzés ellen. Ha ő ezt megteszi, akkor én is elmondom neki az igazat. Sőt, többet is. Meglátjuk, hogy kinyeri a végjátszmát.
- Köszönöm Juliet! –pusziltam meg régi barátnőmet és bementem a klubba. Visszaültem az asztalhoz, és azonnal Julianhez fordultam.
- Te aztán jó nagy képmutató vagy Julian. –kezdtem bele, de Julian bele szólt.
- Calissa, nem hiszem, hogy ezt itt kéne. - mondta Julian.
- Komolyan te vagy az, aki úgy gondolja, hogy lefeküdtem Masonnel, miközben te tényleg lefekszel valakikkel? Hát akkor elmondom a saját szívfájdalmadra, hogy bár nem feküdtem le vele, de csókolóztunk. És csak azért gondoltam, hogy bele megyek veled ebbe a kis titok dologba, mert úgy éreztem hálával tartozom neked. Semmi más miatt nem tettem volna meg. De már a hálának is vége. Lealacsonyító dolog volt ez a szememben, amit tettél. –förmedtem rá. Egyből beültem Mason ölébe és megcsókoltam mindenki előtt. Nem érdekelt Julian véleménye. Tartsa meg magának. Mason lehet eltolt volna, de mégsem tette, helyette visszacsókolt.
- Nem akarlak titeket félbeszakítani, de Calissa lángol a kezed. –mondta Chris enyhén meglepődve. Elhúzódtam Masontól és én is saját szemügyre vettem. Mosolyogva néztem a kezemet, ami egyre jobban kezdett hasonlítani egy fáklyára.
- Ezt vártam. Az első jelet. Kezdek visszatérni. –önelégült mosollyal az arcomon egy kézlegyintésre elállítottam az egészet. Végre. Nem sokára minden erőm visszatér. De ez még hosszú folyamat lesz. Sokat kell majd gyakorolnom. Boldogan visszafordultam Masonhöz és folytattam, amit abba hagytam.
- Lépjünk le. –suttogtam alig hallhatóan a fülébe. Mason csak bólintott, és minden bejelentés nélkül elhagytuk helyszínünket és haza mentünk. Láttam Masonön, hogy élvezi, de aggasztja is a viselkedésem, és ő sem tudja, hogy melyik uralkodik el jobban rajta. Zöld szemei, mint smaragd világított az éjszakában. Nem tudtam, hogy most mit gondolhat rólam. Mason mindig egy nyitott könyv volt számomra, de most fogalmam sem volt, hogy mit fog mondani nekem a következő másodpercben. Otthon leültünk a kinti medence partjára, de most Mason csókolt meg. Elkezdtük vetkőztetni egymást, míg végül mindketten egy szál fehérneműben nem voltunk. Én csak fogtam magam és beugrottam a vízbe, Mason pedig utánam. Csókjaink soha véget nem érőnek tűntek és a miénk volt az éjszaka.