Nagyon köszönöm a 4500+ oldal megjelenítést!
Ehhez a részhez már nem linkelek számot, szerintem a zenelejátszó megadja a hatását a részeknek ;)
Jó olvasást mindenkinek, és ne feledjétek azzal csak nekem segítetek ha feliratkoztok kommenteltek, mert látom a visszajelzéseket!
- Üdvözlöm Mr. Collins, milyen kellemes Önt viszont látni. –mondta mosolyogva a pincér Masonnek.
- Négy espresso, öt capuccino, két latte és két ristretto lesz. –tért a tárgyra azonnal Mason. A pincér bólintott, és elment.
- Ki iszik rajtam kívül ristrettot? –kérdeztem kíváncsian körbenézve a társaságon.
- Én. –válaszolt David lazán. Büszkén ránéztem, majd vissza az asztalra. A többiek kettesével beszélgettek, csak mi hárman voltunk csendben. Riley az asztal alatt rátette a kezét a combomra. Hirtelen mindketten elmosolyodtunk, ami több embernek is feltűnt.
- Tuti kavartatok. –mondta határozottan Nicole. Mindenki ránk figyelt, és lefagyott a mosoly az arcomról.
- Már be is fejezheted a szarkavarást Nicole. –förmedt rá Riley. – Én és a pszichopata hercegnő? Kizárt.
Mi van? Ezt komolyan kimondta? Kezdtem mérges lenni, mert abszolút nem színjátéknak látszott. Nem is vagyunk együtt. Pár csók meg két együtt alvás, és ennyi. Nem értem, hogy miért pazaroltam az időmet Rileyra. Azt hittem lassan beadagoljuk nekik, hogy már annyira nem utáljuk egymást aztán eljutunk egy következő szintig.
- Balfasz. –mondtam Rileynak idegesen. – Mégis mi a faszt képzelsz magadról? Pszichopata? Gratulálok, hány év kellett, hogy kitaláld ezt a nagyszerű poént? Szánalmas, amit csinálsz. –mondtam gúnyosan. Riley arcára a meglepettség ült ki, és nem tudta eldönteni, hogy szivatom vagy ez nagyon komoly.
- Julian, nincs nálad altató lövedék? Nagyon jól jönne most. Legalább csendben maradna. –nézett Julian felé Riley. Ez már kezd a pofátlanság határa lenni. Megjött a kávénk, én a sajátomat azonnal megittam, Riley kezéből kivettem a sajátját és a fejére öntöttem. Felálltam az asztaltól, és elmentem minél messzebb. Kétszáz méterre a kikötőtől találtam egy normális szakaszt, ahol lemehettem a tengerpartra. Leültem a földre és onnan figyeltem a hullámokat. Nem voltak sokan, max. 10-en lehettek a parton rajtam kívül. Olyan 18-20 évesek voltak, egy társaság volt. Próbáltam nem rájuk figyelni, de amikor már megbámulnak, az embert kezdi idegesíteni.
- Hé Szöszi. –szólt hozzám az egyik csaj. –Te mit keresel itt?
- Kannibálként nem találtam jobb helyet az emésztésre. –forgattam a szemem. A csaj elnevette magát, pár emberhez oda futott, hogy elmesélje a ragyogó viccet, akik vele együtt röhögtek. Egy fekete hajú lány ült le mellém borús tekintettel. Alig lehetett magasabb nálam, talán csak sűrű hajkoronája adta meg a hatást.
- Ez a part minden viharverte embert ide sodor. –mondta komoran és csak a tengerre figyelt. Lélegzetvétele nyugodt volt, ahogy szívverése is. Nem nagyon izgatta fel magát az elmúlt órákban.
- Én annak tűnök? –kérdeztem szórakozottan. Óvatosan a lányra néztem, aki szintén elmosolyodott. Észrevett valamit, amit én nem, mert szemei a környezetben kutattak.
- Madison. –nyújtotta felém a kezét kedvesen.
- Calissa. –ráztam vele kezet.
- Nem mindennapi lány vagy. –mért végig alaposan. Ezt a jelzőt már nagyon régen hallottam saját magamról, és érdekes volt a tudat, hogy ebben nem tévedett. Madison nem tűnt gonosznak, vagy rossz szándékú embernek. Csak egy néha felvillanó cinizmust vagy kárörvendést, illetve mások szivatását láttam benne. Az átlagnál magasabb színvonalú észjárása volt, gondolataiban tele érdekes kérdésekkel az élet irányába. Különlegesként könyveltem el magamban.
- Eredeti szőke vagy? –nézett rám kíváncsian. Mosolyogva bólintottam. –Akkor esetleg német vagy norvég származású vagy?
- Angol vagyok, de Amerikában élek. –mosolyodtam el. Azért ennyire nem származom északról. Akcentusom sincs hozzá.
- És mióta élsz ott? –kérdezte azonnal.
- 10 éves voltam, amikor Amerikába költöztünk. –hazudtam Madisonnak. Azt mégse mondhattam, hogy amúgy a 19. században költöztem Amerikába. A végén még skrizofénnek tart majd. Jobb érzés volt egy idegennel beszélgetni, mint a saját barátaimmal, ha akad is néhány. Madison kedvesnek tűnt, többet tudott az életről, mint az ő korában az átlag. Minél jobban kutattam az agyában annál több meglepő dolgot találtam, mint például van egy vad és őrült énje, persze jó értelemben. Tud tombolni és komoly lenni. Nem is rossz. Kicsit magamra emlékeztet.
- És te? –kérdeztem kíváncsi tekintettel.
- Én Canadai származású vagyok, de Californiában élek. –felelt a kérdésemre Madison. Egy fekete hajú, zöld szemű srác futott Madison felé és kérdőn tekintett rám.
- Calissa, ő Josh a bátyám, Josh, ő itt Calissa. –mutatott be minket egymásnak. Ő is kezet akart rázni velem, mire automatikusan felálltam, de kézfogás helyett, mint ha az agyam ellentmondott volna nekem és megcsókoltam. És most ezt nem én akartam. Valaki irányított. Valaki elhiszi, hogy ember vagyok. Azt hiszem Josh barátnője jött felénk, aki ellökött Joshtól és elkezdett ordítani.
- Te mégis mit képzelsz magadról?! A szemem láttára csókolod meg ezt az albínó kurvát?! –ordította a lány. A piros szemeimért sose kaptam még az albínó kifejezést. Ha fehér lenne a hajam még illene is a melléknév, de nem voltam az. Elnevettem magam, ami Josh barátnőjét egyre jobban idegesítette.
- Szerinted ez vicces bazmeg? Húznál a sarokra hülye kurva. –mondta alpárian a lány. Madison túl jól szórakozott az egészen, és azonnal levágtam, hogy az ő műve volt. Ő irányított engem. A lekurvázós csajszit megragadtam a karjánál fogva és mélyen a szemébe néztem. Kezdett dühíteni a jelenléte.
- Vicces, hogy te mondod ezt, és nézel le engem, miközben egy senki vagy. – a lány nagyot nyelt, majd folytattam. – Mosd le magadról az éjszakai szex szagot, ami nem hiszem, hogy Joshtól származna. Én a helyedben befognám a pofámat, mert nem tudod, kivel állsz szemben. –mosolyogtam gúnyosan. Kezét elengedtem és rémült pillantását egy haragos váltotta fel. A zsebéből egy kést vett elő, ami pillanatok alatt a hasamban landolt. Néztem, ahogy a pólómon a vörös szín lett domináns és röhögve a lányra néztem.
- Én figyelmeztettelek. –húztam ki a hasamból a kést, és a mellkasába dobtam. Rettegő fejekre lettem figyelmes, akik nézik, hogy hogyan csuklik össze és hal meg a lány. Ekkor biztos voltam benne, hogy azonnal fel kell szívódnom. Varázslattal eltüntettem a vörös foltot a pólómról, mint ha ez a jelenet sose történt volna meg. Elfutottam a helyszínről, de Josh és Madison erősen a nyomomban voltak. Mégis mit akarnak ezek után? Hívhatja a rendőrséget, de nem ér vele sokat. Megálltam a futásban és velük szembe fordultam.
- Szóval varázslény vagy. –mondta lihegve Josh.
- Így is nevezhetjük. –vontam vállat. –Ti pedig? Tündér? Varázsló? Sellő? Vérfarkas? Netán szuperhősök?
- Előbb te. –mondta Madison, és elnevettem magam.
- Ilyet nem játszunk. –csóváltam a fejem csalódottan. Azt hittem ennél okosabbak lesznek.
- Varázslók vagyunk. –mondta Josh, mire Madison oldalba vágta.
- És te mi vagy? –kérdezte gyorsan Madison. Nem mint ha az időn múlna is valami.
- Vámpír. –mosolyogtam. Rám eső pillantásaik idegesek voltak.
- Az a Calissa vagy, akire gondolok? –fogta a fejét Josh.
- Attól tartok. –mosolyodtam el. Arcuk eredeti színe kezdett a hulla fehér fele közeledni. Szóval itt is nagy a hírnevem. Félre néztem, amíg kimosolyogtam magam. Imádom ezeket a rémült és ijedt arcokat. –Érdekes, hogy milyen sok varázslény lehet egy helyen. –meredtem a tengerre. A vámpírokat könnyebben kiszúrom, hiszen a szívverés nélküli testet könnyebb észrevenni.
- Régen volt egy boszi barátnőm, de több mint 20 éve nem hallottam felőle. Egyik nap szó nélkül elköltözött. –meséltem, de megálltam és pillantásom Joshon akadt meg. –Josh, fejezd be a gondolataidban mormolt varázsigét. Nem tudsz megölni. Kínozz csak meg, nem érsz vele sokat. A varázsigék többsége nem hat rám. –vontam vállat lazán. Josh engedett merev testtartásán és befejezte az ellenem kieszelt tervet. Még Madison is mérgesen nézett bátyjára. Madison felém fordult, fekete haját megigazította, vett egy mély levegőt és rám nézett.
- Kit keresel? –kérdezte nyugodtan. Jó kislány. Ez már jobban tetszik.
- Egy fekete hajú, 38 év körüli boszorkányt, akinek a neve Amabel Astor. –ejtettem ki a szavakat és még sokkosabb arcokat láttam. Josh és Madison azonnal összenéztek. Jól éreztem, hogy ismerik. És ha az érzékeim nem csalnak…
- Ő az Anyánk. –mondta lassan Josh. Emlékek ezrei futottak végig az agyukon és a víz verte őket.
- Azt hittem sose indultok vissza. –ütötte meg a fülemet egy ismerős hang mögöttem. Nem fordultam hátra, nagyon jól tudtam a hang tulajdonosát. –Ki az új barátotok?
- Hello Amabel. Rég találkoztunk. –fordultam meg. Az ismerős arc nem félt tőlem. Jól ismert és ezt nem is rejtette.
- Calissa? –mért végig Amabel meglepetten. –Ezer éve nem láttalak. És szinte semmit sem változtál. –mosolyodott el. Amabelen kevésbé látszódtak meg az öregedés jelei, fekete haja még most is nagyon jól állt neki.
- Te annál inkább. –nevettem el magam. –Nagyon jól nézel ki!
- Még két gyerek után is? –nevetett ő is. Josh és Madison kerek szemekkel figyelték a beszélgetésünket.
- Dögös Anyuka vagy. –biccentettem vidáman.
- És te? Nincs gyerekáldás? –nézett rám komolyan. Érdekes kérdés, pont nálam.
- Nincs megfelelő emberem se hozzá. –mosolyodtam el.
- Mi van Masonnel? Ő sem? –kérdezte meglepetten.
- Veszett fejsze. –legyintettem. –De talán épp e-miatt kerestelek fel.
- Mason miatt? –kérdezte értetlenül.
- Nem, a babatéma. Lenne egy rejtvényem számodra. –mondtam alig hallhatóan. Amabel karon fogott és elrángatott Joshéktól. Egészen egy vitorlás hajóig mentünk, ahová beterelt és becsukta az ajtókat. Mégis ki hallhatna meg minket?
- Vigyázz jobban. Itt a tengernek is füle van. –óva intett, majd elmeséltem neki a múltkori eseményeket.
- Régebben hallottam ilyen démonokról, de azt hittem csak legenda. –gondolkozott Amabel.
- Ez egy démon volt? –néztem meglepetten Amabelre.
- Az alvilág démona. Csak különleges helyzetekkor lép elő a sötétségből. –magyarázta Amabel. –Már találkoztál démonnal?
- Csak a szokásos lélekfalókkal, de ilyennel még nem. –ráztam hevesen a fejem. Szemeimmel végig pásztáztam Amabel arcát. Hát igen, én erről fogok lemaradni. Az öregedés. A bent töltött húsz évem alatt talán kétszer jutott eszembe Amabel összesen. Már a kórházban is gondoltam rá, hogy fel kellene keresnem, de a történések sorra jöttek, és teljesen kiment a fejemből. Sose hittem, hogy pont itt fogok össze futni vele.
- Tudunk ellene tenni. Egy erősebb védelmet kap a méhed, és semmi baj nem lesz. –mosolygott rám. –De kérnék egy szívességet. Amabel sose kért szívességet tőlem, eddig.
- Halljuk. –bólintottam.
- Amikor mentek haza fele kérlek, vidd magaddal Madisont és Josht. Szeretném, ha ott lennének nálad pár évig. Fel tudnának készülni a veszélyekre, és megtaníthatnád őket egy-két dologra. –kérte nyugodtan Amabel.
- Ez ilyen bentlakásos magántanárosdi? –vontam össze a szemöldököm. A kérés furcsa és szokatlan volt, mégis jól esett, hogy rám gondolt. –Remélem, azért tudod, hogy hol voltam húsz évig.
- Calissa, ne hidd azt, hogy nem vagy képes rá, a benned rejlő erőt senki nem nyomhatja el benned. Még a gyógyszerek sem. Csak te hiszed, hogy nem tudod megcsinálni. –fogta meg a kezem. –Majd ha több időnk lesz, mesélek még egy-két dolgot, de jobb, ha most mész. –megölelt és karjai erősen szorítottak.
- Ígérem, vigyázok rájuk. –suttogtam.
- Melletted úgyis tudom, hogy biztonságban vannak. De ígérd meg, hogy nem kavarsz Joshsal. –mondta. Túl nagy csendben voltam, Amabel azonnal eltolt magától és gyanakvón nézett rám.
- Madison egy bűbáj alá vont, és e-miatt megcsókoltam. –Amabel szemöldöke az egekbe ugrott. – De megígérem neked. Ennél több srác nekem se kell az életembe. –nevettem kínosan. Amabel megkönnyebbülten sóhajtott. Elköszöntem tőle, és lassacskán visszasétáltam a kikötő másik oldalára. A part kietlen volt, emberek nélküli. Visszaértem a hajóhoz, ami nappal sokkal gyönyörűbb volt, mint este. Felléptem a hajóra és felmentem a felső teraszra.
Hallottam, hogy a többiek lent beszélgetnek. Tudom, hogy most antiszocialistának tűnhetek, de sértve érzem magam Riley után. Nagyon megalázott. Én őt kevésbé, de akkor is. A felhőket bámulva elábrándoztam, hogy milyen jó is lenne elérni őket. Képzeleteimben már repültem a felhők fölött és alatt is, a gyönyörű alattam levő tájat kémlelve. Egy óriási szabadságot adna nekem. Egyik kezemet az ég felé emeltem, és kezdtem úgy érezni, mint ha egyre közelebb mennék a felhők felé. Lenéztem és egy fél méterrel feljebb lebegtem a székemtől. Hát tényleg ilyen egyszerű lenne? Gyorsan körbenéztem, hogy lát-e valaki, de akiket észrevettem, mind másra figyeltek. Felrepültem az egyik alacsonyabban úszó felhő mögé, és onnan figyeltem a történéseket. A fizika törvényei nem engedik, hogy ráüljek a felhőre, helyette csak nyugodtan lebegtem. Láttam, hogy Mason megy fel ugyanoda, ahol az előbb voltam.
- Biztos feljött a hajóra? –kiabált le. David jött fel utána csodálkozva.
- Minden bizonnyal láttam, hogy feljött. –vakarta meg a fejét David. Elnevettem magam, mivel jó érzés volt, ez a csöppnyi megtévesztés. Mason és David tehetetlenül leültek, de David azonnal felállt, és a napszemüvegemet emelte fel a székről. Ezt ügyesen ott hagytam.
- Látod! Mondtam, hogy itt volt. –nyújtotta át David a napszemüveget Masonnek.
- És tényleg. –csodálkozott Mason. Elővette a telefonját és tárcsázni kezdte a számom. A zsebemben rezegni kezdett a telefon, és felvettem.
- Szia Mason. –szóltam bele. David csöndben figyelt és gondolkozott.
- Merre vagy? Indulni kellene Trogirba. –közölte nyugodtan Mason, az asztalon ujjaival dobolva várta a válaszom.
- Induljatok csak el. A nyílt vízen találkozunk. –feleltem mosolyogva. Mason döbbenten nézett maga elé, és nem tudta, hogy mit mondjon.
- Halkan, de hallom a hangját a telefonon kívül. Lehet, hülye vagyok, de fentről jön a hang. –mondta David gyanakvón Masonnek. Ez nem ér. Direkt lebuktatna? Hadonásszak neki, hogy fejezze be? Mondjuk akkor magamra vonnám a figyelmet.
- Úszni fogsz? –kérdezte Mason, miközben csendre intette Davidet
- Lehetséges. –válaszoltam sejtelmesen és letettem a telefont. Megvártam, amíg a hajó nyílt vízre ér, és csak úgy indultam el. Gyorsabb voltam levegőben náluk. A hajó fölé érkezésem pillanatáig felhők fölött mentem. Az idő csodás volt és kedvem támadt végig csúsztatni az ujjaimat a víz felszínén. A hajó mellé érkeztem és a felső teraszon olvasó Davidre néztem.
- Mit olvasol? –érdeklődtem.
- Hamlet. –nézett egy másodpercre rám David majd vissza a könyvre. Azonnal leesett neki, hogy itt valami nem okés és újból rám nézett döbbenten.
- Calissa? –majdnem az álla esett le. –Te… Te lebegsz?
- Nem szimplán csak alszol. –vontam vállat. –Persze, hogy lebegek.
- David nem tudod hol…- jött fel Julian a teraszra. –Calissa? –kiabált Julian nyomban rám nézve. Hallatszódott alulról a motoszkálás és a kíváncsi tekintetek pillantottak fel. Kicsit távolabb menve a hajótól a víz felé száguldottam. Ujjaim felsértették a víz felszínét. A hajó túl lassú volt nekem, ezért direkt gyorsabban menve tettem pár kört a hajó körül ujjaimat ismét a vízbe eresztve. Szabadságra vágytam és a repülés megadta nekem. Nagyon boldognak éreztem magam. A teraszon landolva boldogan ültem le David mellé. Az ikrek és Ashley is csatlakoztak hozzánk.
- Na és Lissa. –ült le mellém Nicole sejtelmesen. –Hogy ismerted meg Davidet?
- Ő nemes. A születésem után nyolc évvel született meg ő is, félvámpírként. A nemeseknél alapból gyakori a félvámpír születésű gyermek. Szinte együtt nőttünk fel, aztán én 17 évesen voltam, amikor úgy éreztem, hogy nem kellene Daviddel törődnöm, aki akkor 9 éves volt. Amikor David lett annyi, mint akkor én voltam, elkezdtünk újra beszélni egymással, meg nagyon sok időt töltöttünk együtt. A szüleink össze akartak házasítani minket, de én nemet mondtam. Nem egyezhettem bele úgy, hogy nem voltam szerelmes. David nekem inkább az öcsém, mint a pasim. És bár ez a kor mást követelt, mégis hittem az igaz szerelemben. –meséltem Nicolenak.
- Azért kár. –sóhajtott csalódottan. –De még most is hiszel az igaz szerelemben?
- Persze. Csak még nincs meg a megfelelő emberem. –nevettem kínosan. Az út további részében Ashley és Nicole kornyikáltak egy rémes számot, míg mi négyen siránkozva néztük az órát és vártuk, hogy megérkezzünk. A hajó kikötése után Kayla mindenkit lehívott.
- Lenne egy játékom nektek. –mondta Kayla izgatottan, és azonnal a lényegre tért. –A lényege, hogy szobatársakat cserélünk. Tizenhárman vagyunk, ebből 6 fiú és 7 lány. Ebből egy lány mindig szobatárs nélkül fog aludni. –vett elő két cetlikkel teli kalapot. –Csak fiú-lány páros van, nincs csak csajos vagy kan szoba. És minden éjszakára mást kaptok.
Mindenkinek tetszett az ötlet így Kayla elkezdte kihúzkodni a neveket.
- Az első páros –nézett a cetlikre Kayla. –Olivia és Julian. –mondta Kayla, mire az ikrek bánatosan sóhajtottak. Mosolyogva megcsóváltam a fejem. Csoda, hogy még nem vesztek össze rajta. Remélem, így már kevésbé érzi magát magányosnak Julian.
- Ashley és Chris. –mondta Kayla. Ashley örömében Chris ölébe mászott és megcsókolta.
- Mázlisták. –hallottam Jason enyhén mérges hangját.
- Cornelia és Jason. –mondta Kayla. Cornelia arcáról lefagyott az eddigi mosoly.
- Nyugi, házinyúlra nem lövök. –forgatta a szemeit Cornelia és ikertestvérével összenézett. Mindenki elnevette magát.
- Calissa és Riley. –mondta Kayla. Az én arcomról is lefagyott a mosoly, és mindenkitől megkaptuk az „úúú” jelzőt.
- A padlón alszol. –szögeztem le most Rileynak.
- Azt várhatod. Van, azaz Isten, amiért te ki fogsz menni abból az ágyból. –közölte flegmán. Tapló paraszt. Semmi pénzért nem hagyom, hogy elüldözzön.
- Mason és én. –mondta Kayla elpirulva. Tetszik neki Mason? Érdekes késztetésem volt arra, hogy összehozzam őket. Bár lehet az éjszaka helyettem is megoldja majd.
- Végül Nicole és David. Cordelia te ma egyedül alszol. –fejezte be Kayla.
- Ez lehet hülye kérdés, de én akkor kivel aludtam este? –néztem körbe.
- Na vajon? –nézett rám Mason. Nyomban puszit dobtam neki.
- Először alapból rád gondoltam, de jobb volt biztosra menni. –mosolyogtam rá a colgate reklámba beillő fogsorommal. Csapatunk feloszlott, és mindenki ment a szobájába pakolni. Sajnos Riley után értem be, aki már az ágyon terpeszkedett.
- Most próbálj meg elküldeni innen. –mosolygott gúnyosan.
- Rossz embernek mondod. –mondtam és lependerítettem az ágyról.
- Szadista állat. –nyögte a földön fekve.
- Húzz a francba Riley. –vetettem neki oda mogorván.
- Engem nem érdekel, hogy mit mondasz, akkor is az ágyon alszom! –kiabált Riley. A délutánunk jócskán így telt, folyamatosan oltogattuk egymást, és szitkozódtunk. Riley engem egyszerre vonz és taszít. Létezik ilyen? Nem tudnám eldönteni, hogy megcsókoljam vagy megpofozzam. És mindkettő nagyon jól esne. Amint végre kiment a szobából, Cordelia jött be helyette. Lehetne ennél rosszabb napom? Fekete haja lófarokban volt, jól látszódtak tőle az általam képzett sebei.
- Tudom, hogy most a pokolra kívánnál, de még nem volt alkalmam megköszönni, hogy megmentetted Riley életét. Balfék a maga módján, mégis a testvérem. Az pedig, hogy nálunk ébredtél… Bevallom, én sem tudom pontosan, hogy miért hozott oda Riley. Azt mondta, hogy ő ezt érezte, hogy neked nálunk kell ébredned. –mesélte Cordelia. Ez elég furcsán hangzott, de kénytelen voltam elhinni.
- Értem. –bólintottam furcsán. –Én meg had kérjek bocsánatot a nyakad miatt.
- Már rég megbocsátottam, lassacskán csak begyógyul. - mosolygott halványan.
- Had segítsek benne. –kértem Cordeliát aki némán bólintott. A kezemet a sebre helyeztem és gyógyító energiák által halványulni a seb, míg teljesen el nem tűnt. A végén még jóba leszünk? Cornelia és Nicole rontott be a szobába szinte egymást tépve.
- Nem érdekel, én csinálok selfiet Lissával! –kiabált Cornelia, de Nicole oldalba rúgta és már jött volna ide, amikor Cornelia elkapta a lábát és a földre rántotta.
- Stop! –üvöltöttem le őket. Abba hagyták a veszekedést és rám néztek. –Első körben, mit is akartok?
- Egy selfiet veled. –közölte Nicole.
- Mi az a selfie? –néztem értetlenül.
- Nem mondta el senki? –vágta a fejét a falnak Cornelia.
- Na jó. Szóval, van az a csini kis telefonod. Van rajta egy cuki ikon, amely a kamerát jelzi, ott áttudod fordítani a kamerát az elsőre, és voilá! És csak csinálsz magadról egy képet. –magyarázta Nicole úgy, mint ha agyban is szőke lennék.
- Jól van, akkor gyertek ide és csinálunk több képet is.
Az ikrek visítva futottak hozzám és kábé 85 képet ellőttünk. Jó volt látni ezt a két boldog arcot és főleg, hogy ezt csak pár kép adta nekik. Facebook, instagram, twitter, snapchat, mindenhol ott voltunk.
- Liss, este buli lesz az egyik belvárosi klubban. Megyünk? –dőlt az ajtófélfának Mason.
- Drága, ez természetes. –kacsintottam Masonre, aki elmosolyodott. Vacsora után azonnal megkerestük a helyet. Kicsit fapados volt, mégis megfelelt a célnak. Őrjítő nagy tömeg volt, csak tolakodás árán tudtunk bemenni. A zene üvöltött, az asztalok, a bár tele voltak. Mason, David és Julian elmentek italokért, mi pedig kitúrtuk az egyik asztalnál ülő társaságot, hogy legyen helyünk.
Masonék tálcákkal a kezükben érkeztek meg, és mindenféle poharakat raktak le elénk.
- Igyunk erre a fantasztikus nyaralásra, és az örök barátságra. –emelte poharát Jason. Mindannyian követtük a mozdulatot és megittuk első italunkat. Majd a másodikat. És a harmadikat is. Utána már kevésbé számoltam, csak az élvezetnek éltem. Már szinte mindenki elment táncolni Ashleyt és Christ kivéve akik nagyon egymásba voltak feledkezve. Megmentőmnek egy helyes cseh srác kért fel táncolni. Fogalmam sincs mióta táncolhattam, nem érzékeltem az időt vagy az embereket, de Rileyt azonnal kiszúrtam, aki előttem állt meg. Alapjáraton mérges volt rá, és idegesített, hogy nem szól egy szót se, csak nézi, ahogy vonaglom a tömeggel. Mosolyogva bemutattam neki.
- Na gyere te flegma picsa, azt hiszem eleget ittál. –kiakart rángatni a tömegből, de még mérgesebb lettem.
- Flegma picsa? Tudod te, hogy kit nevezz így! Ezt csak én mondhatom magamra! –kiabáltam próbálva a tömeget is túlharsogni.
- Akkor mondom amikor akarom!
- Utállak!
- Utállak!
És mindezek után megcsókoltuk egymást. Azonnal körbenéztünk, hogy valaki figyel-e minket, de szerencsésen nem. Kimentünk a tömegből, pontosan a szórakozóhely elé. Újból egymásnak estünk, de valaki megszólalt mögöttünk, és hirtelen szétugrottunk.
- Szóval mióta is kavartok? –kérdezte Ashley miközben a cigijéhez keresett öngyújtót.
- Ashley, ígérd meg, hogy nem… -kezdett bele Riley, de Ashley leállította.
- Nyugi, sírba viszem a titkot. Előfordulhat, hogy emlékezni se fogok rá. –mondta nyugodtan Ashley. –Szóval?
- A bál óta. –köszörültem meg a torkom.
- Az elég rövid idő. –fújta ki a füstöt Ashley. –Éreztem, hogy valami nem stimmel köztetek, de erre sose gondoltam volna, ha nem az orrom előtt smároltok.
Szörnyen kínosan éreztem magam, nem gondoltam, hogy valaha is lebukunk.
- Ashley, én …- kezdtem bele én is, de Ashley leállított.
- Majd holnap megbeszéljük, most inkább menjetek szobára, mert látom a szemeitekben, hogy már egymást vetkőztetnétek, és kezdek félni, hogy engem is. –mondta zavartan Ashley. Kínosan és furcsa érzésekkel hagytuk egyedül Ashleyt a hajó felé igyekezve. Riley bíztatásként megfogta a kezem, és amíg a hajóhoz értünk nem engedte el. Nem voltunk túl gyorsak, ha azt vesszük, hogy percenként megálltunk egy csók erejéig. Még mielőtt felléptünk volna a hajóra, Riley ölbe vett és így vitt be a szobánkba. Újból csókolózásba kezdtünk, Riley az ágyra dobott, én pedig varázslattal kulcsra zártam az ajtót.
