2015. november 22., vasárnap

30. Rész Part 1

Sziasztok!
Megint egy fordulós számhoz értünk, és óriási késéssel, de meghoztam a következő rész első felét!
Remélem tetszeni fog mindenkinek a +16-os karikát viszont lehet ki kell tennem rá.
A következő részt 4 megjegyzés után hozom, ami az én válaszaimmal együtt 8 (sajnálom srácok, de nem hagytatok más lehetőséget)!
Köszönöm a 14 900+ oldalmegtekintést és a megmaradt 42 feliratkozómat! A kommenteket leszámítva nagyon büszke vagyok az olvasóimra, szóval csak így tovább emberek, remélem levonjátok ebből az építő kritikát.
Jó olvasást mindenkinek!
Kisses -C

Bárcsak minden másképp alakult volna. Nem kellett volna erőltetnem, de nélküle oda a bizalom. A sokk, fekete fátyolként borult rám a viharos éjszakán. Rileynak igaza volt. Vannak dolgok, amikről jobb nem tudni. A jelenetek folyamatosan megismétlődtek a fejemben. Nem tudtam szabadulni tőle.  Hatalmába kerített. Egyre jobban éreztem a bennem buzgó sötétség morajlását. Minden egyes élőhalott sejtemet ellenem hangolta. A fejem zsongott és nem tudtam uralkodni magamon. A szél feltámadt        és újból kezdett kicsúszni a kezeim közül az irányítás.
- Calissa, menni fog! Képes vagy arra, hogy féken tartsd az erődet. –hallottam a távolban kiabáló Julian hangját. Lekuporodtam a fa tövébe és csak a fejemet fogtam. Érdekes, sose gondoltam volna, hogy egy emléktöredék miatt így ki tudok bukni. Hogy fajulhatott el ez idáig? Julian szavai minimálisan megnyugtattak. Legalább van egy ember, aki még hisz bennem. Több a semminél. Riley bukkant fel a semmiből és leguggolt hozzám.
- Engedd, hogy segítsek. –nyújtotta a kezét felém, de csak hátrébb mentem. –Ne már, én okoztam a problémát, én szeretném helyre hozni is. –nézett mélyen a szemembe. Őszinte volt, mégis féltem.
- Ezt verd ki a fejedből. Egy életre. –feleltem komoran. De hogyan és mikor kezdődött ez az egész?
*1 nappal ezelőtt*

- Te hogy kerülsz ide? – nézett rám Riley meglepődve. Még gondolkodnom sem kellett, egyből tudtam, hogy Riley hova akarja szervezni a randinkat.
- Ezt inkább én kérdezhetném. – mentem bele a medencébe lassan. – Úgy tudom ez még az én otthonom.
Lehet korán jöttem a beltéri uszodába. Még egy szauna előtte nem ártott volna. Úgyse tudnám magam máshogy kínozni. A forró víz kecsesen áramlott végig a testem vonalain, nosztalgikussá téve a pillanatot. Julianre emlékeztetett, aki szó szerint imádott a vízben lenni. Amikor még jártunk, sokat mentünk termálvizes helyekre, egy kádban fürödtünk órákon át beszélgetve. Néha visszaemlékezve hiányoznak ezek a pillanatok.  Szerettem Juliannel lenni, megnyugtatott, ha mellettem volt. Teljesen más volt, ahhoz képest amilyen most, nagyon sokat viccelődött, nevetett, mindenhova eljártunk, de mellette okos is volt és érzéki, nyugodt. Akkoriban pont ez kellett nekem.
- Elfogadtam Mr. Jackson ajánlatát. Van engedélyem arra, hogy a kastélyban ki-be járkáljak. –vont vállat nyugodtan.
- Azt hittem nem fogsz belemenni. – támaszkodtam a medence szélén. Nem akartam ránézni, féltem, hogy előtör a bűntudatom. Direkt szedtem szét a kapcsolatunkat és most iszom a levét.
- Legalább elfoglalom magam valamivel és velük együtt én is gyakorlok. Egyszer talán méltó ellenfeled leszek. –felelte nyugodtan. Minek jön érzelmi zsarolással? Oké, ki kell bírnom… ki kell bírnom. Nem válaszoltam semmit, a fejemet még mindig elfordítottam és csak Riley lépteit figyeltem. Kezdek beleőrülni a színjátszásba. Sose voltam jó színész, miért pont most lennék az? Ami a szívemen az a számon, és e nélkül nem tudok élni. Riley két percre ment ki és visszajött egy fürdőgatyában. Legalább nincs hely, ahová megint bevághatnám a fejem. Azt hittem oda úszik mellém, helyette megállt mögöttem. Karjait körém fonta, fejét a vállamra tette. Hideg futott végig a hátamon, amit Riley is észrevett.
- Muszáj nekünk haragban lenni? –tette fel a döntő kérdést. Ő is és én is éreztük, hogy értelmetlen és felesleges volt ez a veszekedés. Mindketten vágytunk a másikra, legszívesebben én is megfordultam volna, és a karjaiba vetném magam, de még nem lehet. Előtte van még egy befejezetlen ügyem Rileyval.
- Talán nem. –suttogtam gyengéden és lassan megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Már pár könnycsepp kiszökött és a zokogás szélén álltam, de végre ott volt előttem, teljes életnagyságban. Szorosan magamhoz öleltem és nem akartam elengedni sohase. Sose éreztem azt, hogy valaki ennyire hiányozna fél nap után. Lehet Riley különleges.
- Ne csinálj ilyet többet, rendben? –ölelt át Riley is.
- Ezt nem ígérhetem. Sajnálom, de tudnom kell a múltadat, velem szemben ez nem igazságos. –hadartam, majd az ujjamon lévő gyűrűt elkezdtem perzselni az olvadás reményében és torkon haraptam. Felnyögött egy pillanatra, de lassan az izmai ellazultak. A kesernyés-édes nedű elöntötte a torkom, de nem történt semmi. Nem láttam bele a múltjába. Pontosan egy csepp kellett a gyűrűből, ennyit kapott ő is, azok után, hogy elhajoltam. Értetlenül néztem körbe, kerestem a válaszokat.
- Mi ez az érzés? –nézett magára Riley. Az erezete aranyszínűen világított, majd újból normális lett.
- Kaptál egy cseppet ebből. –sóhajtottam és felemeltem az ujjam. –Most már immunis vagy az ezüstre. Gratulálok hozzá.
Egy hatalmasat üvöltöttem, amitől Riley is összerezzent.
- Miért van az, hogy nem látok semmit?! Hogyan lehetséges ez?!! –fogtam a fejem.
- El akartam mondani. Kitöröltettem az összes akkori emlékemet. –nézett félre.
- Ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz. Ezek nem tudnak törlődni. Csak egy olyan részbe teszik a fejedben, ahol el vannak dugva. A véredből nem lehet kikódolni ezeket. Képtelenség. A víz egy része kezdett a rózsaszín árnyalatába átmenni, és tudtam, hogy itt az idő kimászni. Már épp a lépcsőnél jártam, amikor egy emlékkép hasított a fejembe. Mint ha csak egy látomás lenne, én kívülállóként figyeltem az eseményeket, nem a célszemély testében voltam. Riley egy jómódú családba született, túl snassz lenne a szerelmi történetünk, ha ő egy szegény családból származna.  Egy teljesen új világba csöppentem, egy vidéki kastély lépcsőjén találtam magam. Az öltözetem is kissé megváltozott, már nem a bikiniben voltam. Rizsparóka került a fejemre, és egy világoskék virágmintás abroncsos ruhában voltam. A ruha díszítése egyenletes volt és az arcomon lévő sok púdertől tüsszentenem kellett. Biztos voltam benne, hogy a rokokó második szakaszában valahol az 1760-1795-ös években vagyok. Riley 1771-ben született, talán 21-22 évesen változtathatták vámpírrá.



 Nem tudtam, hogy a történetnek én is részese leszek, vagy csak megfigyelem az eseményeket. Mögöttem az ajtó kinyílt és Riley pontos másával találtam szemben magam. Arcban semmit nem változott, tökéletesen visszaadta a mostani vonásait. Rajta is rizsparóka volt, de messze nem olyan magas, mint az enyém. Térdig érő szűk nadrágja és harisnyája láttán elnevettem magam. Sose gondoltam volna, hogy ebben a korban valaha is látni fogom. Hozzá kell tennem nagyon jól állt neki, mégis mindez oly régen történt.
- Ön ki? –lenézően tekintett rám.
- Mily kellemetlenség, elnézést kérek a neveletlenségemért, Calissa Dragnight hercegnő vagyok Délkelet Angliából. –pukedliztem.
- Hercegnő? De Felség, Ön mit keres itt? –hajolt meg előttem váratlanul. Tetszett az ismeretlen tisztelet fogalma, amit mutatott. Tökéletesen beleillett a korba. Nem ugyanaz a Riley állt előttem, aki a jelenben is van, de a töretlenség és a tökéletlen tökéletesség mintapéldája volt már ekkor is. Éreztem, hogy nagy gondjai vannak, mégis mindez nem látszódott rajta. Testtartásán a szigor és az önuralom mutatkozott mégis a szeme alatti monoklit még a púder sem tudta teljesen elfedni.
- Én Ön miatt jöttem ide Riley Johnson. Beszédem lenne magával. Tudnánk egy séta erejéig egymás társaságát élvezni? –kérdeztem a korhoz megfelelően.
- Hogyne. Kérem erre tessék. –hajolt meg újból. Egy hátsókertbe vezetett engem, ami tele volt rózsákkal. Meseszerű helynek tűnt, az illata megbabonázott. Megálltam egy pillanatra, hogy még jobban áthasson az érzés.
- Tetszik ugye? –mosolygott rám. –Édesanyám ültette tele a kertet. A rózsák voltak a kedvencei. Tizenegy fia született, ő ezt találta megoldásnak ahhoz, hogy érezze a nőiesség tisztaságát. Az utolsó gyermeke, leánya születésébe halt bele. –mesélte Riley a rózsák között sétálva.
- Én miben lehetnék szolgálatára? –kérdeztem óvatosan.
- Köszönöm a felajánlást, de egy ilyen elbűvölő hölgy, mint Ön, túl törékeny lenne egy ilyen feladatra. –mosolyodott el. Elszoktam ettől a beszédstílustól, mégis olyan kecsesen és gördülékenyen jött elő.
- Nézze kedves Riley. Én csakis Ön miatt jöttem ide. A pletykák még hozzám is elterjedtek, és ténylegesen szeretnék Önnek segíteni. Én vagyok az egyetlen ember, akiben jelenleg megbízhat. –hazudtam. Elkomorodtak az arckifejezései, ami után biztos voltam benne, hogy ráhibáztam a megoldásra.
- Kérem csendesebben! –ujját a szájához emelte. –Jöjjön arrébb, nem szeretném, ha a Húgom hallana bármit is. –ragadta meg a kezem és egy patak partjára vitt. –Ön ezt nem értheti. Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Az Apám egy rettenetes ember. Önnek fogalma sem lehet, ha valaki ilyen fajta perverzióval és pedofíliával van felruházva. Nem merünk otthon lenni, de máshova nem mehetünk. Őt nem érdeklik a nemi vagy az identitási különbségek. Mind a tizenegy bátyám elmenekült otthonról, amint elérték azt a kort. –magyarázott kétségbeesetten.
- A tulajdon anyám bérelt fel valakit, hogy erőszakoljon meg, mert nem voltam hajlandó hozzá menni valakihez, akit nem szeretek. –feleltem nyugodtan. –Ezért jöttem az Ön segítségére, hogy véget érjen a terror, amiben él.
Sose gondolkoztam el a tulajdonságainak származásáról. Az anyakomplexusa mellett bizonyítani akar, hogy ő az erősebb. Próbálja a múltját hátrahagyni, de ez az emlékek nélkül is jelen van a személyiségében. Ő akar lenni a vezért tudat alatt is.
- Mégis lenne valaki, akit a sorstársamnak mondhatok? –nézett fel a remény jegyében. –Ez a hely nem biztonságos Önnek. Jobb lenne, ha minél előbb elhagyná a kastély területét. Nem szeretném Önt is belekeverni a saját ügyeimbe.
- Miattam ne aggódjon, már ki tudom védeni a hasonló támadásokat. –feleltem magabiztosan. Visszamentünk a kastélyhoz és Riley beinvitált a házukba. Bár kastélynak mondom, az egész inkább egy vidéki villára emlékeztet. Az előtérbe belépve még a barokk kor maradványai és a rokokó vegyülése volt megfigyelhető. Mindenhol a zsúfolt és gyönyörű díszítőelemek stílusossága volt jellemző. A falak pasztellszínben pompáztak, egy habos álomnak tűnt a maga fura módján. A lépcső melletti falon 12 festmény lógott.  Tizenegy harisnyás férfi és egy nő a sor végén. Ők lennének a Johnson gyerekek? Milyen érdekes. A ház alsó szintjén egy konyha, egy étkező, egy nappali, egy dolgozó szoba, egy szalon és egy bálterem volt, míg a felső szinten 16 hálószoba és 3 fürdő. Hatalmas terek és fényűzés. Ez jellemzi igazán a rokokót. Ebben a korban nem igazán voltak fontosak a fürdési szokások, mindent elfedtek púderrel, parfümmel és parókával. Egy hölgy jött le az emeletről, óvatosan megközelítve a bejáratot. Aranyozott szegélyű, sárga abroncsos ruhája lenyűgözővé tette. Cordelia lehetett, senki más. Már Riley sem figyelt rám, így én végleg kiíródtam a történetükből. A többi vámpír emlékeinél, még ennyire sem folyhattam bele a dolgokba, az ő szemükkel láttam a világot. Úgysem akadályozhatnék meg bármit is. Ami történt, megtörtént.
- Rossz előérzetem van. –jött le félve Cordelia a lépcsőn. Tényleg meg volt ijedve, kezei remegtek, lábaival alig tartotta magát. Neki nő létére mindig nagyobb félelembe kellett élnie, mint a többi testvérének. Gyerekkora óta bántalmazhatja az apja. Meghallottam a lovak dobogását és a kocsikerekek nyikorgását. Mr. Johnson hamarabb jött haza. Én már a házban is éreztem a tömény alkoholszagot, de volt ott még valami más is, ami felkeltette az érdeklődésemet. Pár órás vérfoltok a fehér ingjén a mellénye alatt, amit próbált rejtegetni. Lépései ingatagok, mégis erőteljesek voltak. Egy normál ember már régen kidőlt volna ekkora alkohol mennyiség után. Mr. Johnson már nem volt többé ember. Szíve nem dobogott és ezzel a lendülettel a lelke még keserűbbé vált. Vámpír volt. Friss, mai átváltozás lehetett. Az Apjuk betörte az ajtót, pusztítást hagyva maga után. Még csak most ízleli meg igazi erejét. Cordelia sikítva futott fel az emeletre, kulcsra zárva az ajtót. Mr. Johnson szélsebesen követte őt és feltépte az ajtó zárrendszerét. Riley, majd én is rohantam utánuk. Mr. Johnson már tépte le a ruhát Cordeliáról, amikor Riley egy karddal a kezében futott feléjük. Az akkori emberi gyorsasága nem tette lehetővé, hogy egy vámpír ellen képes legyen küzdeni. Kivette a kezéből a fegyvert és ellene fordította.
- Elég legyen most már! –üvöltött Riley. –Legalább ne a saját leányoddal csináld ezt!
- Ő ugyanúgy a tulajdonom, ahogy te is. –felelte éles, bosszúra vágyó hanggal Mr. Johnson. Egy hirtelen mozdulattal megvágta Riley lábát, aki a padlóra rogyott. Cordeliának sikerült a sarokba menekülnie, de itt sem jobb a helyzet. Kezdtem feldühödni és futottam az ajtóhoz, de emlékőrök nem engedték,hogy bemenjek.
- Riley! Fuss! –kiabáltam a könnyeimmel küszködve.
- Ölj csak meg! –emelte fel a kezeit Riley. –Úgyis ehhez értesz a legjobban!
- Túl nagy öröm lenne ez. –mosolygott gúnyosan az Apja. és elővett egy korbácsot a szekrényből. Riley hátára csapásokat mért, aki már alig bírta levegővel. Minden egyes csapásnál egyszerre sikítottunk fel Cordeliával.
- Engedjetek el, hadd menjek be! –harcoltam az őrökkel.
- Sajnáljuk, de ez Önnek sem lehetséges Felség. –felelték előrenézve. Hol az egyikre, hol a másikra nézte, majd vissza Rileyra.
- Tudod fiam, igazad van. Cordeliát nem tarthatom meg csak magamnak. Egy család vagyunk, együtt fogunk osztozni is bizonyos dolgokon. –válaszolt Mr. Johnson.
- Ki van zárva! –nyögött fel Riley. –Én nem leszek olyan, mint te! –próbált levegőt venni.
- Egyezzünk meg. Ha ezt most megteszed, én elengedlek titeket, itt hagyom a házat és megkapjátok a pénzeteket az örökösödésből. –méregette Mr. Johnson Rileyt.
- Te ilyet sose tennél. Nem hiszem el! –fulladozott Riley.
- Pedig így lesz, ha megteszed. Csak ízleld meg, hogy milyen ez az élet is. –mosolygott gúnyosan. Riley felnézett Cordeliára, aki remegve és félve, de bólintott.
- Rendben van. Megteszem. –felelte Riley. Lefutottam a lépcsőn be a konyhába, hogy előszedjek magamnak egy edényt, amibe hányni tudok. Lerogytam a csempén és csak sírtam. Próbáltam elfelejteni mindent, ami itt valaha is láttam.