18. rész

 Életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fogok egy új részt hozni, ami az eddigieknél sokkal hosszabb. Még magamat is megleptem vele, wow. Sajnos ennél többet nem tudok hozzáfűzni ehhez a részhez, mindenkinek jó olvasást! -C


A cuccaimat pakoltam össze, amikor Julian nyitott be a szobámba.
- Mindenki már csak rád vár. –mondta egy halvány mosoly kíséretében. Hogy kit értett a mindenki alatt? Masont, Davidet, Rileyt, Cordeliát, Ashleyt, Christ, Corneliát, Nicolet, Kaylat, Jasont, Oliviát és persze saját magát. Tizenhárman indultunk el egy olyan nyaralásra, ahol csak egy ember tudta, hogy merre az úti cél. De Mason semmit sem árult el. Csak annyit mondott, hogy majd a gépen elmondja. Milyen titokzatos lett hirtelen.
- Két perc és megyek. –válaszoltam Juliannek. Nem tudom, de úgy érzem, hogy ez nem lesz olyan jó nyaralás, mint a többiek hiszik. Összecipzáraztam a bőröndöt, és oda adtam Juliannek. –Lent találkozunk. –csuktam be a szobám ajtaját. Kiléptem az erkélyemre, és leugrottam. Könnyed léptekkel értem földet, és örültem ennek a kicsi adrenalinnak. De jobban aggasztottak más dolgok. Azóta sem beszéltem meg Rileyval, hogy hogyan kerültem a házukba. Folyamatosan bunkózik velem, és nagyon nem esik jól. A ház előtt limuzin várt minket, és én boldogan köszöntöttem a sofőrünket.
- Üdvözlöm Lars. –mosolyogtam rá.
- Jó reggelt, Hercegnő. –mondta kedvesen Lars.
- Zavarná, ha maga mellé ülnék be? –kérdeztem azonnal. Nem volt kedvem a társaságunkkal találkozni. Meg se vártam Lars válaszát, azonnal bepattantam az anyósülésre, mert hallottam, hogy elindultak a többiek bentről. Szerencsémre az első és a hátsó rész közötti fekete üveget ők nem tudták mozgatni, csak egy hangszóró volt, amin keresztül a sofőrrel tudtak beszélni. Már mindenki beült, és hallottam, hogy valaki a hangszóró felé motoszkál.
- Üdv Lars, Calissáról tud valamit? –kérdezte Mason.
- Itt vagyok. –válaszoltam vissza.
- Akkor gyere, ülj be közénk. –kérte Mason.
- Most jobb itt. –válaszoltam komoran. A reptérig kikapcsoltam a fülem, és nem érdekelt, hogy mondanak-e valamit vagy nem. Amint megérkeztünk, elsőként pattantam ki a kocsiból, kivettem a csomagjaim és azonnal mentem be a repülőtérre. A magángépemmel mentünk, így nem kellett becsekkolni. Felszálltam rá, a csomagomat betették a gép aljába, én pedig idegesen mentem a bárhoz. Lehet, hogy most antiszociálisnak tűnök, de még életkedvem sem volt. Hallottam, ahogy a többiek is lassacskán feljutnak a gépre, és mindenki elfoglalt egy ülést. Mason jött be hozzám. Szerintem érezte, hogy itallal a kezemben talál.
- Hé, mindannyian aggódunk érted. Jól vagy? –kérdezte a szemembe nézve Mason. Kínomban elnevettem magam.
- Egyesek nem aggódnak értem. –céloztam Rileyra és Cordeliára. Megforgattam a szemem és beleittam a whiskymbe. Mason csak kedves akart lenni, de találtam rajta fogást.
- Egyes személyek nem mutatják ki, de attól még biztosan aggódnak érted. –felelt lágyan. Vicces. Én nem értelmezném így Mason helyében. – Gyere ki, és érezd jól magad.
 Mason parancsára kijöttem a bárból és leültem a szokásos helyemre. A gépen belül minden bézsben virított, kivéve az én székem. Az bordó volt, jelölve a helyem. Az ülésem előtt egy asztal, mellette még egy szék volt. Mason leült mellém, és boldogan pásztázta végig a gép belsejét, és az emberek arcát.
- Van egy találós kérdésem, aki megfejti, azaz úticélunkat is megtudja. –mondta Mason és mindenkinek felcsillant a szeme. – Melyik országban feküdtem le először Calissával?
Azonnal tágra nyíltak a szemeim és kiakadva Masonre néztem.
- Ez most komoly? Ez a kérdés? Ennél jobbat nem tudtál volna? –fogtam a fejem, mire a többiek csak elnevették magukat.
- A választ nem mondhatod el. –nézett rám szigorúan Mason. Mérgesen csöndben maradtam.
- Azt már ne találjuk ki, hogy milyen pózban csináltátok? –kérdezte Ashley, és erre már én is elnevettem magam.
- Dehogynem. Legalább megtudunk valamit a magánéletükről. –mosolygott gúnyosan Riley. Rohadt jó. Ő tudta volna a válaszokat. A másodikat szerintem nem, de az elsőt biztos.
- Anglia. –ordította be Chris. Mason nemet intett.
- Spanyolország. –mondta Kayla. Mason most is nemet intett.
- Öreg, legalább kontinenst árulj el. –kérte Jason.
- Eurázsia. –mondta Mason én pedig elnevettem magam. Nem sokat segített nekik.
- Kösz. –sóhajtott csalódottan Jason.
- Indonézia? –kérdezte Ashley. Mason megint nemet intett.
- Fejezzük be a találgatást, és mond el végre. –nyöszörgött Nicole. Mason majdnem megszólalt, de Riley beelőzte.
- Horvátország. –mondta ki Riley, és Mason bólintott. Mindenki egyként fordult Mason felé, hogy miért pont Horvátország.
- Horvátországnak nagyon sok jó adottsága van, bár sziklás, viszont a tenger átlátszó és gyönyörű, nagyon jó a hajózási lehetősége, és gyönyörű vízpart melletti városai vannak. –válaszolt azonnal Mason.
- És hol fogunk lakni? –kérdezte Cornelia.
- A yachtomon. –felelte Mason. Mindenki tátott szájjal nézett rá. – Nagyon nagy hely van benne, és kívülről gyönyörű, plusz hajózni fogunk a szigetek közt. –közölte Mason nyugodtan.
- Azt hittem, hogy azt a yachtot eladtad. –néztem meglepetten Masonre.
- Persze, hogy el. Tudod, hogy milyen régi volt? Három vagy négy éve vettem egy újat és nagyobbat. –felelt Mason mosolyogva. Elismerően bólintottam. –De ha már itt vagyunk, szerintem vannak páran, akik annyira nem ismerhetik egymást, szóval mindenki mond magáról valamit, több körön keresztül.
- Ez valami csapatépítő tréning? –néztem furán.
- Nevezd, aminek akarod. –legyintett nekem Mason. Jól van. –Viszont mindenki csak olyat mondhat, amit szerinte kevesen tudnak róla.
Nagyon senkise lelkesedett az ötletért, ezért Mason kezdte az egészet.
- Frászt kapok a bohócoktól. –mondta Mason, és mindenki nevetett. – Most mi van? Annyira természetellenesek.
- Annyira amennyire mi is vagyunk. –forgatta a szemét David. Ez igaz. Mi sem vagyunk túl természetbeli lények. Kayla következett.
- Félek, ha vámpírrá válok, akkor megölök valakit a családomból. Persze sose szerettem a családom, nem véletlenül akarok vámpír lenni, de a halálukat én sem kívánom. Viszont ha megint felidegesítenek, nem tudom, hogy mi fog történni. –mondta halkabban Kayla.
- Nyugi, mi itt leszünk melletted, és támogatni fogunk. –mosolygott Cornelia Kaylára.  
- Az expasimat 36 sráccal csaltam meg. –mondta Nicole. Ez egy olyan mondat, amire még kíváncsi sem voltam.
- 36? Ne már. –hitetlenkedett Chris.
- Pedig így van. –vont vállat Nicole.
- Nem szeretek vámpír lenni. –mondta Cornelia komoran. Vicces, én mit mondjak? Ez is egy olyan információ, ami abszolút nem érdekel.
- Egyáltalán van, aki vámpír akart lenni? Kayla most te ne tedd fel a kezed. –mondtam. A kezek lenn maradtak. –Épp ez az. Azokban a korokban, amikor mi születtünk, a vámpíroknak nem nagyon volt híre, vagy akik tudtak róluk, azok is rettegtek tőlük. Gondolom van, akit közelebbi személy változtatott át, és van akit ismeretlen. Mindenkinek ott van az emlékében amikor rettegve nézte a szemfogait a tükör előtt, és nem értette, hogy történhetett pont vele ekkora szerencsétlenség. Aztán később mindenki rájött, hogy a vámpírságnak vannak előnyei és hátrányai is. Ezért elkezdtétek elfogadni önmagatokat. Az elején még könnyebben ment, de volt, amikor a vágyatok erősebb volt, mint az emberségetek. Az emberek gyilkolása az éreztette veletek, hogy meg kell halnotok. Szerintem páran közületek próbálkozott öngyilkossággal is, de nem sikerült. És talán ezt volt a legnehezebb elfogadni magatokban. Igaz? –néztem körbe. Megdöbbent, elgondolkozó arcokra lettem figyelmes.
- Te honnan tudod mindezt? –nézett fel Ashley.
- Nem egy embert változtattam át. De volt, akinek megfigyeltem a fejlődését. –feleltem Ashleynek. – És azért mondtam el mindezt, előre szólok, hogy nem megsérteni akarlak Cornelia, de nekem nem volt választásom. Ha én is azt mondom, hogy nem szeretek vámpír lenni, akkor mégis minek éljek? Nekem elveszti a jelentőségét az élet, megölhetném magam, ha tudnám. De nem tudom. És hozzátok képest én tényleg az öröklétre vagyok kárhoztatva. Nem tudom, hogy mi célból, egyszer biztos megfejtem, de nem a napokban. Mindenképpen el kell fogadnod azt, aki vagy. Nem tudsz magadon változtatni, és a haláltól semmi nem változik. Vámpírok vagyunk, úgyis a pokolra kerülünk. Nem élhetsz igazán, ha nem ismered el, hogy az vagy, aki. Csak adj egy kis hitet magadnak, és minden jobb lesz. –mondtam Cornelia felé fordulva.
- Nagy szavak. –bólintott elismerően David. Tényleg azok voltak. Nagyon komolyan gondoltam őket. Sokszor átfutottak az agyamon hasonló gondolatok. Cornelia egy szót sem szólt, és a kör tovább ment. Rileyra néztem, aki szintén engem figyelt. Ittam egy kortyot a whiskymből és újból figyelni kezdtem.
- Directioner vagyok. –mondta Ashley, amire mindenki szakadni kezdett a röhögéstől, kivéve engem.
- Ezt mit jelent? –néztem furcsán Ashleyre.
- One Direction fan vagyok. –mondta Ashley, de még most sem értettem.
- Az mi? –húztam össze a szemöldököm, és láttam, hogy Ashley kezd mérges lenni.
- Ez egy angol fiú banda. Ne szivass, hogy nem ismered őket. –fújta ki a levegőt Ashley.
- Azért emlékeztetnélek, hogy nemrég jött vissza a civilizációba, és nem hiszem, hogy az lesz az első dolga, hogy nekik valamelyik számát meghallgassa. –védett meg Mason.
- Bocs. –nézett rám Ashley. Bólintottam, és mentünk tovább.
- Régen orvosnak tanultam. –mondta Chris. Ezt mondjuk nem néztem ki belőle. És én következtem.
- A közelmúltban egy tengerparti házban ébredtem úgy, hogy még a saját szobámban aludtam el. –mondtam, és Rileyt, Cordeliát és Masont kivéve mindenki röhögött.
- Ezt hogyan? –nézett rám röhögve Jason.
- Én sem tudom. Igazából nem is érdekelt. Amint felébredtem, szinte azonnal haza teleportáltam magam. –vontam vállat nevetve. Örültem, hogy kimondtam, mert Riley is érdekes tényeket tárt elém, mivel ő következett, és még több mint 12 óra volt az út. A repülőről kinézve nemrég hagyhattuk el Los Angeles sós partjait.

Mindig szerettem utazni, de ez valamiért máshogy érintett. Nem voltam egyedül. A magánynak is részese kell lenni az életünknek. Nekem sokszor az volt. Főleg ha utaztam valahova. A repülő ad némi bezártságot, de egy kocsival vagy motorral az ember szabadnak érzi magát. Épp ez teszi olykor felhőtlenül boldoggá. Ilyenkor elfelejtjük a problémákat, nem nézünk vissza a múltba, csak a jövőben és az ismeretlen helyek felfedezésén jár az eszünk. Én is így voltam az egyedüli utazások során. A régmúltban, amikor képzeletben csak a lovaskocsiig jutottunk el, minden más volt. Azokban az időben kevésbé lehetett magányos az ember, főleg ha a királyi családhoz tartozik. Úri hölgyek ezrei az otthonuk kertjében találtak szabadságra és boldogságra. Nekem még a kert is bezárt tér volt. Mindig az erdő volt a menedékem.  Most is feszélyezve éreztem magam a sok idegen között. Kiszakadtam gondolatmenetemből, és rájöttem, hogy lemaradtam Riley mondatáról. Hülyén jönne ki, ha az egész társaságból csak én lennék, aki nem figyelt oda, és visszakérdez. De szerencsémre volt megmentőm.
- Bocs, elmondanád még egyszer? Nem figyeltem. –mondta Mason. Ő nagyon is figyelt, de tudta, hogy én nem. Riley némán bólintott, és újból belekezdett.
- Volt olyan időszakom, amikor nem a jó oldalon álltam. Persze ez mindenkinek lehetett, de nekem más volt. Embereket és vámpírokat is öltem. Ez még az átváltozásom utáni pár évben volt. Egyik nap rádöbbentem, hogy bár egy gonosznak tűnő szörny vagyok, nem kell feltétlenül annak lennem. Lépésről lépésre leállítottam magam, és az öldöklés helyett az edzést választottam. Éjt nappallá tévő futásokat és tréningeket csináltam. Mindig olyan jó akartam lenni, mint Calissa. Tudtam, hogy nem lehetséges, de próbálkozni lehet. Elég lett volna a pontosan utána következő hely is. Ma már nem tudom, mit akarok. –mondta Riley feszültebb hanglejtéssel. Jobban örültem volna, ha megse hallom.
- Ez aztán képmutatás. –förmedtem Rileyra éles, túlpörgött hanggal. Reakcióm gyorsabb volt a szokottnál, nem volt hely a tétovázásnak. Mason kezét éreztem a vállamon, és nyugtatása süket fülekre talált. Már nem tudtam, hogy mit érzek Riley iránt, csak a düh áradt szét az egész testemben. Izmaim megfeszültek, és próbáltam úrrá lenni magamon anélkül, hogy bármiben is kárt tennék. Körbe néztem az arcokon, és pillanatnyi mondatom mindenkit kiborított, Masont kivéve.  Érzelmeim hasogató fájásokat okoztak nekem, és egyre jobban éreztem úgy, hogy kár volt kijönnöm a pszichiátriáról. Nem tudom kezelni az embereket, és az érzéseimet. Jobb lenne nekem örökre egyedül.
- Menj a picsába Lissa. –kelletlen mondata a fülembe hasított. – Ebben mégis hol a francban találsz képmutatást? – felemelt hangjára számítottam, de kisebb mértékben. Nem akartam válaszolni. Csak az ablakon néztem kifelé, és próbáltam kikapcsolni a fülem, de az érzelmi hullámvasutam nem engedte. Riley felállt a helyéről és pontosan előttem állt meg. Lehajolt és kezét az állam alatt tartva felemelte a fejem, de még így se néztem rá.
- Válaszolj. –ejtette ki könnyedén és nyugodtan a szavakat, próbált nem mérgesnek látszódni előttem. Óvatosan ránéztem, de nagyon kár volt. Gyönyörű tengerkék szemei az enyémekben kutatták a választ, és a szívem szorult össze. Kiborulásom könnycseppe gördült végig az arcomon, és Riley kezén ért földet.

Azt hittem, hogy csak a szemem káprázik, de kezére érkező bánatom felszívódott a bőrén keresztül. Riley szemei élénkebb színben pompáztak egy pillanatra és előre meredt, mint aki csak egy emlékképet lát, vagy egy érzést idéz fel. Lassan áthatolt rajtam a tudat, hogy Riley csak rólam láthat valamit. Merev tartása megenyhült, és haragja teljesen elpárolgott. Bocsánatkérőn rám nézett, pedig nem neki kellene éreztetnie ezt velem, hanem fordítva. Olyan nagy szeretettel és tisztelettel nézett rám. Édes mámorunkat talán egy csók fűszerezte volna meg, és még gondolni is rossz volt rá, hogy ez mások előtt nem fog megtörténni. Rájött, hogy eléggé felkeltjük a többiek érdeklődését, ezért közömbösséget színlelve visszaült a helyére. Cordelia sem bírt tovább a helyén maradni, ő is idejött, de tőle ennél rosszabbat kaptam. Megállt előttem, gúnyosan rám mosolygott, és pofon vágott.