17. rész

Sziasztok! Ez a rész most kétszer hosszabbra sikerült mint az előző, ezért aki már olvasta, olvassa el mégegyszer, mert nem rég tettem hozzá a második részét és lehet lemaradtatok. Köszönöm a majdnem 3000-es megtekintéseket és a 18 feliratkozót! Ha nem kapnék ennyi pozitív visszajelzést, lehet, hogy a blog nem már nem működne. Jó olvasást! ;) -C

A sokktól egy pillanatra elfelejtettem, hogy ilyenkor mit kellene tennem. Azonnal bezártam kulccsal az ajtót, az ablakok elé egy acélfalat varázsoltam. Most a védelem volt a fontos. Szerencsémre Rileyn nem volt rajta az ingje. Mereven remegve bámult előre. Letérdeltem mellé, feltéptem a csuklóm és a szájához emeltem.
- Idd meg, ez segít. –Rileynak nem kellett több, azonnal a csuklómra tapadt. Kézzel nem szedhettem ki az ezüst golyót az oldalából. Egy varázslat segítségével eltüntettem ezt a nem oda illő dolgot. Riley semmit sem érezhetett, ha már a vérem a szervezetébe került. Éreztem, ahogy enyhül a halálfélelme, és az enyém is. Basszus nagyon megijedtem. És jól tudom, hogy én voltam a célpont. Mellettem senki nincs biztonságban. Bár antiszociális sem akarok lenni. A ruhámra néztem, amit Riley vére színezett vörösre. Azt hiszem, már nem megyek vissza. De Rileyt se maradhat itt. A szobámba kellene vinni. Nem tudom, hogy Ashleyék mit akarnak, de gondolom úgyis mindenki nálam alszik. Viszont Rileyt nem vihetem végig a folyosón és ebben a szobában pont nincs titkos átjáró. Képes lennék teleportálni? Ez már kicsit bonyolultabb művelet, de meglátjuk. Riley még mindig az oldalán feküdt és engem figyelt. Hallottam, ahogy valaki kívülről próbál bejönni, de nem tud, és egyre jobban rángatja az ajtót. Nincs időm kipróbálni, cselekednem kell. Megfogtam Riley kezét és erősen a szobámra koncentráltam, becsuktam a szemem, és mire kinyitottam, már ott is voltam. Ott feküdtünk a szoba közepén, egymás kezét fogva.
- Atombomba támadás történt a szobádban? –nézett körbe Riley. Végre megszólalt.
- Csak Ashleyék. –legyintettem. – Hogy vagy?
- Kurva szarul. –felelt. Elhiszem. De nagyon irritált ez a közömbösség az arcán. – Valamiért azt hittem, hogy ennél több jó volt az életedben.
Ezt elsőre nem értettem. Mégis mit tudhat az életemről? És ekkor leesett. Ivott a véremből. Ezzel belelát az életedbe is. A részletek pár nap alatt kiesnek, csak jelentősebb eseményeket fog tudni az életemből. Mondjuk ez se kecsegtető. Sose szerettem, ha valaki belelát az életembe. Olyan, mint amikor nincs magánéleted. Felszínesnek érzed magad tőle.
- Nem akarok erről beszélni. –válaszoltam komoran.
- Miért?
- Mert nem ismersz eléggé ahhoz, hogy a múltamról beszéljek neked. –mondtam kedvetlenül. Feszélyezve éreztem magam ebben a témában.
- Ez most kivételesen nem igaz. –mosolyodott el egy pillanatra. –Mindent tudok rólad. A múltadat, az érzéseidet, a gondolkozás módodat.
Éppen ettől vagyok kibukva! Főleg, hogy tudja a vele kapcsolatos érzéseimet. Tény, van köztünk kémia, de akkor is. Ez így nem fair. Túl sokat tud. És mégsem tudok mit csinálni vele.
- Át kellene mennünk a titkos szobámba. Nem tudom, hogy Ashleyék itt alszanak-e. –közöltem Rileyval, aki csak bólintott. Segíteni akartam neki felállni, de kitartotta a kezét.
- Nem bírsz el. –mondta.
- Ezt rossz embernek mondod. –mosolyodtam el. Lassan, de felállt a segítségemmel. Elsétáltunk a gardróbomig, ahol az estélyiket elhúzva egy ajtó lehetett találni. Ujjlenyomat olvasás után kinyílt, mint ha csak egy páncélszekrénybe mennénk be. Beérve egy idilli nappaliba érkeztünk.

- Már majdnem megkérdeztem, hogy miért kell neked egy titkos szoba, de tudom a választ. –nevetett kínosan.
- Nagyon szépen kérlek, hogy ezt most fejezd be. Tudod milyen szar, amikor belelátnak a magánéletedbe? Csak azért adtam a véremből, mert különben meghaltál volna. Te vagy a negyedik ember, aki kapott a véremből és ebből kettő már halott. A harmadik pedig Mason. És nagyon ajánlom, hogy ne élj vissza az információkkal, mert nem lesz jó vége. Túl sokat tudsz, és ne akarj a haláloddal fizetni érte. –magyaráztam idegesen. Nem nagyon volt kedvem beszélgetni erről, és kezdtem egyre jobban azt érezni, hogy zavar Riley jelenléte. Riley magához húzott, én próbáltam eltolni, de féltem, hogy megérintem valahol a seb környékén.
- Hé, nyugi Liss. A titkod biztonságban van nálam. –kaptam egy halvány mosolyt Rileytól majd megcsókolt. Felhők között szálltam lélekben és ezt ő is nagyon jól tudta. Már nem volt rossz a közérzetem, csak Őt akartam. És akármilyen önzőek az emberek, nem csináltam semmit. Az egészsége fontosabb, mint az én vágyaim. Nem akartam beszélni vele az érzéseinkről, igazából semmiről nem akartam.
- Nyugodtan feküdj le a kanapéra. Jobb lesz, ha ma itt éjszakázol. –intettem a kanapé felé. Riley bólintott, és az utasításomra óvatosan elfeküdt a kanapén. Elmentem neki egy plédért és oda adtam neki. Felém nyújtotta a kezét azzal a céllal, hogy feküdjek mellé. Teljesítettem a kívánságát. Hátulról átkarolt és talán így aludhattunk el.

Reggel szinte azt sem tudtam hol lehetek. Sőt tényleg nem tudtam. Ismeretlen helyen ébredtem, ismeretlen pizsamában. Azonnal kiugrottam az ágyból, de a nagy lendületemmel visszaestem.  Kinéztem az ablakon, és az óceánt láttam. Hogy kerülhettem egy Malibu-i házba? És mégis ki öltöztethetett át?!? Az utolsó emlékeimnek semmi köze Malibuhoz. Kilépve a szoba ajtaján Corneliát és Rileyt pillantottam meg.
- Emberrablás áldozata lettem volna? –néztem furcsán rájuk. Ez még viccnek is rossz. Mégis mi a picsának vagyok én itt? Ezen kívül azt sem tudom, hogy Ashleyék mit művelhettek a szobámmal, és gondolom David meg a szüleim már ezer éve keresgélnek az egész kastélyban. Ez csak velem történhet meg. Azonnal haza kell jutnom. Nem érdekel, hogy mit akarnak tőlem. Ha este ment a teleportálás, akkor most is fog. Két másodperc alatt otthon voltam, és végre a saját ágyamba feküdhettem vissza. Ashleyék a földön fekve aludtak, fel se ébredtek az érkezésemre. Csakhogy nem voltam egyedül az ágyamba. Azonnal lehúztam a takarót az addig idegennek tűnő emberről, és örömmel nyugtáztam, hogy csak Mason az. Hunyorogva rám nézett, és elmosolyodott. Hozzá bújtam és még vagy másfél órát a karjai közt töltöttem, amíg Chris fel nem ébredt.
- Hé emberek, megvan az elveszett lány! –kiabált Chris, mire mindenki más felébredt.
- Kuss legyen. –dobott egy párnát Chrisre Nicole és a fejére húzta a takarót. Mint valami hajléktalan szálló. Ashley mérgesen Chrisre nézett, Jason pedig egy whiskys üveggel fejbe verte Christ. Végre Chris is rájött, hogy vissza kellene feküdnie. Mi Masonnel röhögve összenéztünk, és boldog voltam, hogy itt van mellettem. Elmutogattam neki, hogy menjünk ki az erkélyre, amit szerencsésen azonnal értett, és csöndben, fel nem ébresztve a többieket kisurrantunk az erkélyre. Elmeséltem neki az estémet, amit meglepetten hallgatott végig.
- Ez kezd durva lenni. Egyre több rossz dolog történik veled, amióta visszajöttél. Mit szólnál, ha ketten elmennénk valahova nyaralni? –dobta fel az ötletet Mason. Nem lenne rossz ötlet, Legalább kicsit kikapcsolódnék.
- Nyaralunk! –ordított Chris újból. Szerencsésen ezt az utolsó mondatot hallotta csak meg. Nem tetszett, hogy Mason semmilyen véleményt nem mondott Rileyra. Csak összegezte a hazatértemet. Kezd idegesíteni a tudat, hogy van valami, amit nem mondhat el. Pont nekem. Akiben a legjobban bízik. A többiek most már kíváncsibban felültek és minket néztek. Csalódottan nemet intettem Masonnek, és a társaságunk egyszerre sóhajtott szomorúan.
- Ti menjetek csak. Nekem most itt a helyem. –feleltem nyugodtan. Masonnek nem tetszett a viselkedésem és ez fordítva is így volt.
- Ez lehet hülye kérdés lesz, de Lissa, mit keres rajtad Cornelia pizsamája? –kérdezte ásítva Olivia. Ezt én sem tudtam megmagyarázni nekik. Csak annyit tudtam, hogy valahogyan oda keveredtem. Nem válaszoltam Oliviának, helyette elmentem átöltözni, és kimentem a szobából. A lábam az udvarra vitt, és valahol az udvarunk leghátsó legeldugottabb szegletében álltam meg, egy régi faháznál. Leültem a hintaágyra és csendben néztem a kertünket. Lehet bealudtam, mivel mire felébredtem, David ült mellettem. Kezében két pohár kávéval, amiből az egyiket nekem adta. Álmosan megköszöntem neki, és kis kortyonként elkezdtem inni. Jól esett a meleg, és David pozitív kisugárzása is.
- Minden oké? –kérdezte David a szemembe nézve.
- Nem éppen, de majd megoldom. –válaszoltam csendesen Davidnek. Újból rám nézett és elnevette magát. Értetlenül néztem rá.
- Nem akarlak megsérteni, de úgy nézel ki, mint egy megrágott papucs. Nem tudom, hogy mi a probléma, de szedd össze magad, és legyél az a gyönyörű magabiztos Calissa, aki mindig is voltál. –közölte David. Ez végül is egy jó kritika, mert van benne negatív és pozitív tényező is. Nem kedvelem az olyanokat, akik csak az egyikre vannak kiéleződve. Nincs értelme, az nem kritika. Az sem kritika amikor az ember azt mondja, hogy „szimpatikus vagy, nekem nem, de valakinek biztos.”. Itt nem saját vélemény kell, hanem tények, alapokkal. Részleteket kell figyelni, és ki kell emelni a jót és a rosszat is. Festményeknél is van, hogy azt mondod, hogy Leonardo Da Vinci Monalisája nem tetszik. Tetszik, nem tetszik, attól még egy nagyon jól kidolgozott, élethű, reneszánsz festmény. És ebben ezt kell észrevenni, nem azt, hogy nekem ez tetszik vagy nem. Sokan utána olvashatnának a kritika jelentésének is.
- Jó oké, rendbe teszem magam. –feleltem mosolyogva.
- Mason mondta ezt a nyaralást. Zavarna, ha csatlakoznék? –kérdezte David. David jönni akar? Milyen érdekes.
- Dehogy zavarnál, örülök, hogy jössz velünk. –mosolyogtam rá, és már most éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.