26. Rész

Mit is mondhatnék...
Semmilyen visszajelzést nem kaptam az előző részhez ami nagyon rosszul esett, bár remélem ez csak átmeneti ügy. Így én is elbizonytalanodom magamban, hogy lehet valamit rosszul csinálok.
Nagyon nagy köszönet a 35 feliratkozónak és a 11 500+ oldalmegtekintésnek! Talán emiatt is hozom a következő részt és nem adom fel a reményt az olvasóimmal kapcsolatban!<3
Jó olvasást mindenkinek :*
Kisses -C

Már eltelt egy hét is amióta nem láttam a többieket. Madisont és Josht sem láttam már pár napja. Hazaérve megmutattam nekik a szobáikat és azóta nem futottam össze velük. Minek bízta rám őket Amabel egyáltalán? Tudhatta volna, hogy úgysem felügyelek rájuk. Biztos csak aludni járnak vissza hozzám. Meg van nekik is a külön életük. Elmentem Juliet temetésére is, bár nem hiszem, hogy valakinek feltűnt volna, ha lelépek. A szüleimmel csak egyszer találkoztam össze, akkor is csak veszekedtek velem. El kellett magyaráznom, hogy más vagyok, mint amit gondolnak. Húsz év után sem képesek bízni bennem. Néha napján bekapcsoltam a telefonom, de nem hívott senki. Még üzenetet se kaptam. Mason leállíthatta őket. Kár volt rajta gondolkozni is. Én léptem le, nem várhatom el, hogy azonnal utánam jöjjenek. Ez csak arra ad bizonyítékot, hogy senki sem becsült meg a társaságból. Megint miért rágódom ezen? A kastélyban járkálva elmentem az irodám előtt. Megtorpantam és vissza tolattam az ajtóhoz. Lassan benyitottam a szobába. Régebben imádtam itt lenni, csupa antik bútor, pompa és fények. De a szoba sötét és komor volt. A bútorok le voltak takarva fehér lepedőkkel az íróasztalomat kivéve, amin egy toronymagasságú papírhalom állt. A poros, élettelen szobából újból valami csodálatosat akartam csinálni. Az egyik függönyt elhúztam, hogy egy minimális napfény jöjjön be az ablakon keresztül. „Befejezetlenek” állt a legfelső papíron. Egy legyintéssel eltűntettem az összes port a szobából, de a bútorokról mégsem szedtem le a lepleket. Kivételesen jobban tetszett így. Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelban, a lábaimat felpakoltam az asztalra és levettem a legfelső összecsatolt papír állományt és elkezdtem olvasni. És csak olvastam, és olvastam. Véget nem érőnek tűnt a feladat az aláírásokkal és a pecsétekkel együtt. Mindet elvittem az ehhez kijelölt irodába, hogy érvényesíteni tudják őket. Az udvarra kimerészkedve verőfényes napsütés fogadott. A növényzet tele volt élettel, csak én lógtam ki a sorból. Különböző személyek járkáltak ki-be a kastélyból én meg álltam, mint egy fadarab. Nem tudtam merre mehetnék, mit csinálhatnék. Hátrafelé lépkedtem, amikor összeütköztem egy rohanó lánnyal. Az esést kivédtem egy hátra szaltóval, de a lány csúnyán elesett. 18-19 évesnek tűnt. Félvámpír volt gyönyörű sötétbarna loknikkal, amik leomlottak a vállára. Zöldes barnás szemeivel ijedten nézett rám. Fehér bőre kivirított a tömegből, akárcsak az enyém.

- Hé, minden oké? –néztem végig rajta ridegen. A lány csak hátrálni kezdett, már csak az hiányzott, hogy ennél is jobban féljen tőlem. Rezzenéstelen arccal nyújtottam a kezem felé, amit egy perces néma csend után el is fogadott.

- Eee... elnézést kérek… én… elnéé… elnézést Felség, én csak… -dadogott össze vissza. Kétségbeesetten, lehajtott fejjél állt előttem és várt az ítéletére.

- Nyugi, nincs semmi baj. Legalább okot adtál a bemelegítésre. –sóhajtottam. –Mi dolgod erre?

- Édesanyám itt dolgozok szolgálóként, ahogyan én is. –felelte alig hallhatóan. –Még új vagyok, elnézést a kellemetlenségekért. –térdelt le elém a fejét fogva. Komolyan azt hiszi, hogy megütöm? Kissé elfordított fejjel csodálkoztam azon, hogy vannak még emberek, akik elhiszik ezt a maszlagot. Régebben talán szokás volt, és büntetés járt érte, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem?

- Állj már fel, mielőtt meglát valaki. –közöltem nyugodtan. –Mégis mitől félsz ennyire? Ez egy szimpla baleset volt. Én se figyeltem eléggé. –vontam vállat könnyedén.

- Ön túl jó hozzám, Felség. –hajtotta le a fejét újból. Könnycseppei az aszfaltot súrolták, válla rázkódott a sírástól.

- Ülj le a padra. –parancsoltam rá és szó nélkül ment az ülőhely felé. - Túl kevés az önbizalmad. Higgy magadban egy kicsit. Ezzel nem teszel rosszat a világnak. Legközelebb ne dobd el az életed ilyen könnyen. Harcolj érte! Nagy szerencséd volt neked is. Ha 300 évvel ezelőtt futunk össze, nem biztos, hogy ezt mondanám. Mi a neved?

- Rebecca. –szipogta halkan.

- Rendben van, Rebecca.  Szeretnék segíteni neked, ha engeded. –mondtam mosolyogva. Óvatosan kinézett a nagy hajzuhatag alól és bólintott. –Hány éves vagy?

- 18. –felelte kicsit nagyobb bátorsággal. Leguggoltam elé és jobban megnéztem a lábát. Igen, a lábát. Az izmai rendben voltak, erős tartása volt. Röntgen látással tüzetesebben szemügyre vettem. Régebben atlétikázhatott, de gondolom abbahagyta.

- Jobb sorsot szánok neked, mint a takarítás. – álltam fel. Tetszett a félelem a szemeiben ezért próbáltam minél komolyabbra és ridegebbre venni a formát. Húsz év rehabilitáció után ráfér az emberre, hogy újból rettegjenek tőle. Kíváncsi tekintettel nézett fel rám a szavak hallatán.

- Első lecke. Mindig a szemébe nézünk valakinek, ha beszélünk. Ezzel megmutathatod a bátorságodat és leróhatod a tiszteleted is. –feleltem komoran. –Gyere velem. –indultam el a hátsó udvar felé. Tisztes távolságot tartva Rebecca jött utánam, akárcsak egy kutya. Szerencsém volt, a kémek edzése pont most kezdődött el.

- Calissa Dragnight! Azt hittem sose jön el hozzám. –üdvözölt régi tanárom.

- Ki nem hagynám, hogy újból lássam tanítani Mr. Jackson. –mosolyogtam kedvesen. 10 éves koromban ő volt az első, aki elkezdett tanítani a harcművészetekre. Persze elég gyorsan áttértem arra, hogy magamat edzem.

- Segíthetne nekem, ha van ideje. – mondta kedvesen Mr. Jackson. A negyvenes évei végén változtatták át vámpírrá, átlagos külsejű volt.

- Mi lenne a probléma? –mosolyogtam önelégülten. Imádtam kínozni szegényeket. Nem véletlenül vezettem én is gyakorlatokat régebben. Mások azt hitték, hogy a elhivatottsági szeretetemből fakad, de igazából csak saját szórakozásra csináltam.

- Fegyelem hiány. –sóhajtott Mr. Jackson.

- Mr. Jackson, csak nem elpuhult az idők során? –nevettem őszintén.

- Már az utolsókat rúgom itt. Fél év múlva felmondok. –mesélte boldogan.

- Túl sok ideje csinálja ezt. Nem is csodálom. Szívből örülök, hogy felmond. Minden embernek jár a szabadság. –feleltem kedvesen. –Van kijelölve helyettes?

- Lett volna egy utódom, aki egy évvel ezelőtt még elvállalta volna. Most viszont nem tudom, hogy rá merjem-e hagyni. Egy hete vérfürdőket rendez szerte a városban. A rendőrségnek is kezd feltűnni. Nálunk is felkerült a bűnözők listájára, de még várnak az elfogási paranccsal. Lehet, hogy a börtön helyre tenné. Nem tudom mi történt vele. Még sosem csinált ilyet. –panaszkodott Mr. Jackson. Biztos voltam benne, hogy Mr. Jackson nagyon megfontolt döntéssel választotta ki az illetőt, de a viselkedés érthetetlen.

- Ki az? –emeltem fel a szemöldököm.

- Még régebben te tanítottad. Riley Johnson. –ejtette ki a szavakat. A szemeim elkerekedtek és a mobilom kiesett a kezemből. Zavartan felvettem a földről és némán bámultam előre. Kizárt, hogy ez Riley lenne. Sose tenne ilyet. Nem lehet ő. Én nem ilyennek ismerem. Lehet, hogy van benne erőszak, de ez nem jelent semmit. –De mindegy is. Hallom a királynő születésnapján zongorázni fogsz. –váltott témát Mr. Jackson.

- Én? Micsoda? –lepődtem meg. Átnyújtott nekem egy meghívót. Hatalmas betűkkel állt rajta, hogy a délutánt nyitja Calissa Dragnight zongora előadással. Már csak ez hiányzott. –Magánál hagynám Rebeccát.  Jó alap, kis dolgozással fényes karrier várhat rá. Tegye, amit tennie kell. –futottam vissza a kastélyba. Kérdés nélkül nyitottam be az ajtón, ahol a szüleim és pár politikus beszélgettek. Kivételesen illedelmes formámban voltam, így egy gyors meghajlás után kezdtem csak neki a mondandómnak.

- Elnézést kérek a zavarásért. –hajoltam meg újból. –Egy fontos ügyben szeretnék beszélni a királynővel. –álltam meg az ajtóban. A szüleim összenéztek, Anyám elköszönt az úriemberektől és kijött velem együtt a szobából.

- Calissa. Mit szeretnél? –türelmetlenkedett. Egyik lábával dobolt, kezeivel a fejét fogta.

- Mikor akartál szólni nekem arról, hogy zongoráznom kellene öt órakor? –értetlenül néztem rá. Anya csak félre nézett, majd vissza rám.

- Ne legyél már ilyen. Egy klasszikust kell előadnod. Kérlek, most az egyszer legyél jó kislány és tedd meg értem. –könyörgött Anya nekem. 

- Ez a duma kissé felszínes tőled, de rendben van. Megteszem. –sóhajtottam. Szemeiben felcsillant a remény és megsimította az arcom.

- Talán elhamarkodottan ítéltünk meg téged. Nem akarunk neked rosszat apáddal, csak szeretnénk, hogy minden normális legyen. –mosolygott rám.

- Nincs késő a tökéletes Anya szerephez? –nevettem kínosan. Anya szó nélkül ott hagyott a beszélgetésünk után. Nekem is mennem kellett gyakorolni. Már vagy száz éve, hogy nem ültem be a zongora mögé. Egyáltalán mit kellene eljátszanom? Visszamentem a szobámba, majd a gardróbon keresztül a titkos szobámba. Leszedtem a zongoráról a fehér lepedőt és leültem elé. Az ujjaimmal végig simítottam a billentyűket. Tökéletes állapotban volt még mindig. Nem tudtam, hogy mit kellene eljátszanom a kezeim bemelegítésére. Végül előszedtem egy kottát, amiben zeneszámokat írtam át zongorára. Sose játszottam el egyet se. Épp itt az ideje. Eurythmics-től a Sweet Dreams-et lapoztam fel. Gyönyörű hangzása volt, nem felejtettem el a tudásom. Két és fél perc után a dal végére értem. Egy tapsolásra figyeltem fel. Oldalra nézve Davidet pillantottam meg az ajtóban. Felmerült bennem a kérdés, hogy minek van itt, de gyorsan rájöttem, hogy őt is a partira hívták.  Ugyanúgy nemes származású.

- Pedig azt hittem, hogy a rokonaidnál senki nem lehet tehetségtelenebb. –nevetett David és leült mellém.

- Akkor ne tapsolj, hanem csukd be az ajtót. –álltam fel mellőle és ültem le a kanapéra. –Hogy jutottál be ide?

- Nyitva hagytad az ajtaját –vont vállat. –Ne már Liss, ne csináld ezt. Miért nem tudod felfogni egy meg nem történt dolognak?

- Azt szeretném tenni. De az emlékkel együtt az összes ott lévő embert is ki akarom törölni az életemből. –feleltem ridegen. Nem néztem rá, háttal ültem neki. Csak az idegeimen táncol.

- Engem is? –kérdezett vissza komolyan.

- Nem. Téged nem. –ráztam a fejem. –Próbálok megbocsátani, de ez nem megy ilyen könnyen.

- Kiket nem akarsz még elfelejteni? –kérdezett újból kíváncsian.

- Mason és Julian. –sóhajtottam. –Juliannek még magyarázattal tartozom.

- Mégis miért? –vonta fel a szemöldökét David. Rá néztem majd előre.

- Megígértem neki, hogy nem mondom el. –feleltem nyugodtan. David nem mondott semmit, csendben ültünk a szobában. Járkálni kezdett és jobban szemügyre vette a helyet.

- Szóval ez lenne a híres titkos szoba. Mi van ezekben a vitrinekben? –hajolt le az üvegdobozokhoz.

- Mágiával átitatott ereklyék. –ugrottam fel azonnal. Arrébb tessékeltem a vitrintől és leültettem a kanapéra. David furcsán rám nézett, mert nem értette, hogy ezek miért olyan fontosak.

- Veled meg mi van? Veszélyes cuccok? Akkor miért nem tartod egy széf mögött? –csóválta a fejét. Kényelmesen elfeküdt a kanapén helyet nem hagyva nekem. Egy pillantra elgondolkoztam, hogy belenézzek-e a fejébe, de elvetettem az ötletet. Megbíztam annyira Davidben, hogy ne cselekedjek feleslegesen. Visszaemlékezve nem volt ennyire nyugodt, mint most. Igazi nőcsábász volt. Rám sose gondolt úgy, mint egy prédára. Nem alkottunk egy párt. Semmi nem történt köztünk az eljegyzés alatt se. Az a kor mást követelt a 21. századdal ellentétben. A mai napig ritkán tudom elveszteni a komolyságom. Akkor se volt másképp. Voltak pillanatok, amikor tudtam bohó lenni, részegre ittam magam, hülyeségeket csináltam vagy lefeküdtem egy ismeretlennel. Túl korán kellett felnőnöm bizonyos feladatokhoz. A személyiségem velejárója volt.

- A szüleim nem tudják, hogy én megszereztem ezeket. –feleltem halkabban. - Majd egyszer szeretnék belőle alkotni valamit, ami a vámpírok segítségére lehet más varázslényekkel szemben. –halványan mosolyogtam.

- Ennyire jelentős dolgok lennének? –döbbent meg David.

- Igen. Látod azt a kicsi pecsétgyűrűt? –mutattam egy arany gyűrűre. David némán bólintott. –Immunissá tesz az ezüsttel szemben.

David szemei teljesen elkerekedtek. Sose hallott még ilyenről, mert sose mondtam neki.

- Ez igaz? Ha ezt lehetne sokszorosítani, akkor elég nehezen lehetne megölni minket. –gondolkozott hangosan. És ez pontosan így van.

- Igen.  –feleltem. –Egyszer sikerülni fog. Mióta akarja felhívni magára a figyelmet? –kérdeztem rá Rileyra.

- Amióta visszajöttünk. Szerintem csak miattad csinálja. Kissé összezuhant. Borzasztó kritikus és bunkó lett. Ő így éli túl. De te a hét alatt egyszer sem kerested fel. Mégsem állíthat be hozzád csak úgy. –magyarázta David.

- Nekem ez lenne a normális. Ha problémája van, akkor álljon elém. –vontam vállat lazán.

- Adj neki még egy esélyt. Élni fog vele. Nem olyan típus, aki beakarna csapni. Ez a terve máshogy sült el. Ennyi. Te is túlzásba vitted kicsit. –mondta David. Végre felült a kanapén és én is le tudtam ülni mellé. A fejemet a vállának döntöttem.

- Ez lenne a helyes döntés? –sóhajtottam. Gonosznak éreztem magam, amiatt, hogy mindenkit leráztam. De hát ezt akartam, nem? David lelkiismeret furdalást okozott nekem a beszélgetésünk után. Közben ő is elment öltözni és én is. Egy bézs színű, aszimmetrikus-hullámos szoknyarésszel rendelkező ruhát választottam magamnak. Kerestem hozzá egy pasztell lakk tűsarkút. A hajamat kontyba fogtam és egy minimális sminket raktam magamra. Lassan lesétáltam az udvarra. Rengeteg vámpír vegyült el az udvaron. Az Anyám születésnapja mindig fő szenzációnak számított. Elbotorkáltam a hátsóudvarig és megálltam a színpad mellett. Akárcsak egy esküvőn, feldíszített asztalok körül ültek az emberek. Volt egy köszöntő beszéd még az elején és utána jöttem én. Magabiztosan, ridegen felsétáltam a színpadra, meghajoltam, majd leültem a zongora mögé. Debussytől a Clair de lune-t játszottam el. Egyik kedvenc klasszikusom. Hiba nélkül becsukott szemmel zongoráztam végig öt percet. Felálltam és meghajoltam. Hatalmas tapsvihar zaja érte el a fülemet, de nem igazán törődtem vele, mert a színpad előtt ott állt ő. Öltönyben, zsebre dugott kézzel nézett rám. Meghasadt a szívem, ahogy megláttam. Azonnal lefutottam volna hozzá és a karjaiba vetettem volna magam, de ez mégsem történhet meg egy ilyen eseményen. Pedig, hogy imádom az öltönyös pasikat. Olyan tökéletesen állt rajta.

Szemeiben a csalódottság és a szeretet keveréke látszódott. Könnyekkel küszködve, remegő kézzel akartam lemenni a színpadról, de megbotlottam. Zuhanni kezdtem és Riley elkapott.

- Nem hagyhattam, hogy még egyszer bajod essen. –felelte komoran. Fájdalom ült ki az arcára, de próbált higgadt maradni. Megköszöntem a segítséget és leültem az asztalunkhoz.

- Ki ez a helyes srác? –súgta nekem unokatestvérem, Daisy. Anyám húgának, Claranak volt az egyik lánya.

- Senki. –legyintettem.

- Ó, ugyan már. Láttam, hogy néztél rá. Te fülig szerelmes vagy. –nevetett Daisy hangosan.

- Fogd már be. –csitítottam. –Ez egy elég komplikált ügy.

- Új barátod lenne? –kérdezte Clara. Már csak ő hiányzott. –Avery, nem is mesélted nekem.

- Én se tudtam róla. –nézett rám kérdőn Anya.

- Mert nincs is. –próbáltam lezárni a témát.

- Mi a neve? –kérdezte Anya.

- Riley Johnson. –köhögtem. Nem láttam Rileyt, de éreztem, hogy a közelembe van.

- Mi olyan különleges ebben a Rileyban? –értetlenkedett Clara nénikém. –Nálunk már nem igazán a fiatalság és a szépség játszik. Ezt mindannyian megkaptuk. De mi van mélyen legbelül?

- Hasonlóan tekintettél rá, mint ahogy Masonre szoktál. De ez más volt. Mélyebbről jött és igazibbnak tűnt. –bólogatott Daisy.

- Hagyjátok már békén. Nélkületek is van elég gondja. –zárta le Apa az egész témát. Hálával tartozom neki érte és ezt ő is tudja. William bácsikám közelebb hajolt hozzám. Ő Clara nénikém férje volt és Daisy apja. Bár én az utóbbiban nem lennék biztos. Clara néni rosszabb, mint azok, akiknek ez a hivatása. Csinálhat akármit, a házasság egy életre szól. Vámpírok között nagyon erősen indokolt esetben választanak szét párokat. Ezért sincsen sok esküvő. Az emberek nem szeretnek megállapodni, és ha meg is teszik, akkor ez a következő partnert zavarni fogja, hogy volt egy olyan előtte, akivel képes volt a házasságra.

- Lissám, hol van elrejtve az az igen jó fajta whisky? –részeg lehelete megcsapott és próbáltam nem feltűnően arrébb húzódni. Sose találkoztam vele még józanon.

- Második emelet, első ajtó, jobbra. –taglaltam és már fel is állt az asztaltól. Én kevertem magamnak bort vérrel. David jött oda hozzánk, kezében egy boros pohárral. Illedelmesen meghajolt.

- Üdvözlünk David. –fogadta kedvesen Anya. Újabb reményt látott benne, hogy összehozzon minket.

- Elnézést kérek a zavarásért, kérem, tekintsenek el ettől az illetlenségtől, de nagy fontos lenne Calissával beszélnem. –hajolt meg újból.

- Velem nyugodtan beszélgethetsz. –mosolygott Daisy. –Csak te meg én. Az egyik szobában.

Daisy teljesen az anyjára ütött, egyik pasiról ugrik a másikra.

- Észben tartom. –bólintott David. –Calissa tudnál jönni?

Némán felálltam és ketten elmentünk. Hátulról átkarolta a vállam és úgy sétáltunk tovább.

- Te tényleg össze akarsz zavarni? Minek hoztad ide? –akadtam ki Daviden.

- Hogy meg tudjátok beszélni a problémáitokat. –ültünk le az udvar legvégében. Senki se látott vagy hallott minket. Riley sétált felénk és mire észbe kaptam David nem volt sehol. Rágyújtott egy cigarettára és adott egyet nekem is. 

- Milyen volt kicsit elszabadulni? –kezdtem én a beszélgetést.

- Fasza. Ki kellett eresztenem a gőzt. –szívott bele a cigarettájába.

- Mr. Jacksonnak szüksége van rád. –sóhajtottam. – Az ő érdekében legalább csináld titokban.

- Mikor beszéltél vele? –kérdezte érdeklődve. Nem akartam gondolkodni, csak ültem mellette.

- Délelőtt. Vittem neki egy újoncot. –feleltem a kérdésre nyugodtan. –Ez az utolsó csoportja.

- Tudom. Már nem vagyok biztos abban, hogy el akarom vállalni az állást. –mesélte. –Túl nagy kötöttségekkel jár.

- Heti háromszor két órát kellene elviselned. –forgattam a szemeim. –Nem olyan nagy dolog. Ha elutaznál, akkor meg helyettesítenek. 

- Gyönyörű vagy ebben a ruhában. –mosolygott halványan.

- Te sem panaszkodhatsz. –nevettem el magam. Jól esett a közelsége, vele őszintén tudtam beszélni.

- Mindenkinek hiányzol. Főképp nekem és Masonnek. –felelte. –Belátom, hogy hiba volt az, amit csináltam. Nagyobb figyelemmel lehettem volna a múltadra. Ezt elszúrtam. És nagyon sajnálom. Nem akartam rosszat neked. –magyarázkodott. Megbocsássak neki?

- Figyelj, ez nem ilyen egyszerű. Életem legrosszabb szakaszától szeretném magam megóvni. Helyes srác vagy, de melletted ezek után úgy érezném, hogy hasonló veszélynek lennék kitéve. Talán kívülről megvan minden erőm a túléléshez, de belülről nem. Szeszélyes vagyok, könnyen lesz hangulat ingadozásom is és bennem él a gonosz. Ezt az oldalamat sose fogom tudni kitörölni. Nem tudok azzal egyetérteni, hogy a jó is megvan bennem. Mivel én nem érzem. Néha lehetek kedves, az ördög is tud kedves lenni. Ha ez egyszer teljesen felfal belülről, akkor mindenkit magammal fogok rántani, aki körülöttem van. Te sokkal jobbat érdemelsz nálam. Addig élj, amíg lehet. Én a legboldogabbat kívánom neked. –mondtam Rileynak csendesen. Teljesen felém fordult és mérgesen rám nézett.

- Hogy tudsz nekem ilyen hülye dumát lenyomni? Calissa, ez engem nem érdekel. Nem vagyok a feladós típus. Az a részed is téged képez és én úgy fogadlak el, ahogy vagy. –próbálta kedvesen elmondani. Én csak felemelt orral elfordítottam a fejem és nem akartam hallani semmit se. –Jaj, ne hisztizz már! –emelte meg a hangját. –Miért nem vagy képes magadat elfogadni?!

- Te nekem ne beszélj erről Mr. Mindent Tudok Calissáról! Fogalmad sincs arról, hogy mit beszélsz. Most azonnal hagyd el a kastély területét. –mutattam a kapu irányába mérgesen.

- Dehogy megyek! –háborodott fel. Azonnal pofon vágtam. Riley lefogta a kezeim és lenyomott a padra.

- Eressz el te pöcs!! –ordítottam és tökön rúgtam. Egyből elengedett és összegörnyedt. –Azonnal tűnj el innen!

Felálltam a padról és elindultam visszafele. Riley elállta az utat.

- Szembe akarsz nézni az ördöggel? Rossz napot választottál hozzá. –vicsorogtam. Támadásra kész voltam, csak a megfelelő pillanatra vártam. Újból eljutottunk arra a fokozatra, hogy harcolunk a másik ellen.  Nem lett tőle kevesebb a kapcsolatunk, de jó volt levezetni a feszültséget. Újból döntetlen volt az állás. Én se adok bele mindent. Nincs is minek. Csak megöletném vele Rileyt.

- Utállak! –ordítottam.

- Utállak! –ordította ő is, majd megcsókolt. Talán egy új kezdet lenne? Valami azt akarja, hogy megint ott legyünk ahol majdnem elkezdtük. Akkor még nem láttam ki a rózsaszín felhőből. Ahogy ezek után se fogok.