2. rész
Juliannel
egy nagyon hosszú történetem van, régen barátok voltunk, aztán egy félreértés
alapján szétváltunk. Röviden ennyi.
- Már régóta meg akartalak látogatni. –mondta Julian. A széken felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket. Bambán néztem előre és figyeltem mit mond nekem. Nem akartam azonnal reagálni neki.
- Hallottam, hogy egy hét és kiengednek innen. –folytatta tovább. –Nézd, tudom, hogy én nem vagyok egy szőke herceg fehér lovon, viszont nem volt nap, amikor ne gondoltam volna rád. Tudom, hogy én vagyok a hibás a kettőnk barátságát illetően, de szeretnék rendbe hozni mindent, ha engeded. –zárta le röviden. Végig engem figyelt a mondandója alatt, de én nem néztem rá. Hanglejtés alapján próbált nyugodt maradni, de frusztrált volt, méghozzá nem is kicsit. Szemei visszatükrözték, hogy érzései valósak. Felálltam a székről, lefeküdtem az ágyamra és a fejemre húztam a párnát.
- Ne már. Ennyire csak nem lehetek rossz. –furcsállta a reakciómat Julian.
- Miért pont most? –kérdeztem a párna alól. Julian egy pillanatra meghökkent a kérdésemtől és nem tudta hova tegye.
- Mire gondolsz? –kérdezte azonnal. Hallottam, ahogy közelebb jön az ágyhoz. Pontosan az ágy mellett levő széken foglalt helyet és várta a válaszom.
- Annyi év után, miért pont most gondoltad azt, hogy itt az ideje meglátogatni engem? Több mint 50 év telt el az óta. Na és hol voltál az eddigi 56 évben? Mert ha jól tudom, nem engem kerestél. –feleltem felháborodva. Julian kínosan elnevette magát. Azonnal ledobtam a párnát a fejemről és felültem. Mérgesen mélyen a szemébe néztem, és válaszokat kerestem.
- Nem tudtam, hogy mennyire vagy mérges rám. Azt hittem nem akarsz többé látni. –mondta, de félbe szakítottam.
- Így is volt mostanáig. –feleltem rá sem nézve. Julian óvatosan megérintette a karomat, és érdekes mód nem akartam elhúzódni.
- Nem lehetsz rám örökké mérges. –közölte. Ebben igaza volt. Már nem is voltam rá, de mindig imádtam húzni az idegeit. Lehet, hogy tényleg későn keresett fel, de jobb később, mint soha. Ilyen alapon viszont örülök, hogy itt van, de ezt különösebben nem fogom neki kinyilvánítani.
- Nem is akarok. –vontam vállat.
- Akkor mégis mi bajod van velem még? Figyelj, adj egy esélyt nekem, hogy ezt helyre hozzam. Ha kikerülsz innen, szeretnék a támaszod lenni. Sok mindent nem tudsz még a 21. századról. Én pedig szeretnék ebben segíteni neked. –magyarázta Julian. Elgondolkodtam az ötleten, és talán tényleg jó lenne egy ilyen ember mellettem. Anyámra csak nem támaszkodhatok. Mellette Julian egy nagyon értelmes és vicces srác, szóval el tudnék vele lógni. Más szempontból viszont az exem. A kettő nem a legjobb párosítás, de jelenleg nincs választásom, el kell fogadnom az ajánlatát. A szemei szinte könyörögtek, hogy igent mondjak. Azok a gyönyörű barna szemek…
- Legyen. De egy hiba és repülsz. Próbaidőre teszlek, hogy bizonyíts. –mondtam ki az ajánlatomat mire Julian szinte a nyakamba ugrott.
- Már régóta meg akartalak látogatni. –mondta Julian. A széken felhúztam a lábaimat és átkaroltam őket. Bambán néztem előre és figyeltem mit mond nekem. Nem akartam azonnal reagálni neki.
- Hallottam, hogy egy hét és kiengednek innen. –folytatta tovább. –Nézd, tudom, hogy én nem vagyok egy szőke herceg fehér lovon, viszont nem volt nap, amikor ne gondoltam volna rád. Tudom, hogy én vagyok a hibás a kettőnk barátságát illetően, de szeretnék rendbe hozni mindent, ha engeded. –zárta le röviden. Végig engem figyelt a mondandója alatt, de én nem néztem rá. Hanglejtés alapján próbált nyugodt maradni, de frusztrált volt, méghozzá nem is kicsit. Szemei visszatükrözték, hogy érzései valósak. Felálltam a székről, lefeküdtem az ágyamra és a fejemre húztam a párnát.
- Ne már. Ennyire csak nem lehetek rossz. –furcsállta a reakciómat Julian.
- Miért pont most? –kérdeztem a párna alól. Julian egy pillanatra meghökkent a kérdésemtől és nem tudta hova tegye.
- Mire gondolsz? –kérdezte azonnal. Hallottam, ahogy közelebb jön az ágyhoz. Pontosan az ágy mellett levő széken foglalt helyet és várta a válaszom.
- Annyi év után, miért pont most gondoltad azt, hogy itt az ideje meglátogatni engem? Több mint 50 év telt el az óta. Na és hol voltál az eddigi 56 évben? Mert ha jól tudom, nem engem kerestél. –feleltem felháborodva. Julian kínosan elnevette magát. Azonnal ledobtam a párnát a fejemről és felültem. Mérgesen mélyen a szemébe néztem, és válaszokat kerestem.
- Nem tudtam, hogy mennyire vagy mérges rám. Azt hittem nem akarsz többé látni. –mondta, de félbe szakítottam.
- Így is volt mostanáig. –feleltem rá sem nézve. Julian óvatosan megérintette a karomat, és érdekes mód nem akartam elhúzódni.
- Nem lehetsz rám örökké mérges. –közölte. Ebben igaza volt. Már nem is voltam rá, de mindig imádtam húzni az idegeit. Lehet, hogy tényleg későn keresett fel, de jobb később, mint soha. Ilyen alapon viszont örülök, hogy itt van, de ezt különösebben nem fogom neki kinyilvánítani.
- Nem is akarok. –vontam vállat.
- Akkor mégis mi bajod van velem még? Figyelj, adj egy esélyt nekem, hogy ezt helyre hozzam. Ha kikerülsz innen, szeretnék a támaszod lenni. Sok mindent nem tudsz még a 21. századról. Én pedig szeretnék ebben segíteni neked. –magyarázta Julian. Elgondolkodtam az ötleten, és talán tényleg jó lenne egy ilyen ember mellettem. Anyámra csak nem támaszkodhatok. Mellette Julian egy nagyon értelmes és vicces srác, szóval el tudnék vele lógni. Más szempontból viszont az exem. A kettő nem a legjobb párosítás, de jelenleg nincs választásom, el kell fogadnom az ajánlatát. A szemei szinte könyörögtek, hogy igent mondjak. Azok a gyönyörű barna szemek…
- Legyen. De egy hiba és repülsz. Próbaidőre teszlek, hogy bizonyíts. –mondtam ki az ajánlatomat mire Julian szinte a nyakamba ugrott.
Nagy nehezen leszedtem
magamról. Nem bírom az érintéseket egy ideje. Még egy kicsit beszélgettem
Juliannel, aztán végre elértem nála, hogy elmenjen.
***
Egy hét múlva
- Emlékszel azokra a ruhákra, amiket utoljára mutattál a magazinban? Nos, mindet meg tudtam szerezni. –mosolygott elégedetten.
- Az első nap, amikor nem fehérben kell lennem. –nevettem el magam kínosan. Julian elismerően bólintott, hogy igazam van. Az első nap, amikor átöltözhettem. Sok éve újból boldog voltam. Újból eljön az én időm.
Ez
alatt az egy hét alatt, Julian megtanított az iphone használatára, és még sok
egyéb másra, amiért hálás lehetek neki. Már nem vagyok ennyire tudatlan a
nagyvilágban. Megnéztem újdonsült ruháimat, majd kiküldtem Juliant, amíg
átöltöztem. Egy nyári magas telitalpú virágmintás szövetcipőt vettem fel, egy
ujjatlan fehér felsőt, amire fekete betűkkel rá volt írva, hogy „crazy for you”
. A felső oldalt nagykivágású volt, ami alapján látszódott a melltartóm, de nem
nagyon érdekelt. Ezt egy szakadtabb farmer sortba tűrtem. Aranyszínű, punk
stílusú ékszereket vettem fel hozzá. A szalma szőke hajamat banánkontyba fogtam,
fehér bőrömet bronzosítóval élénkítettem, piros szememet egy fekete füstös
sminkkel emeltem ki, és egy piros rúzst kentem fel. Már csak egy pilóta
napszemüveget tettem fel és kész is voltam. Sötétkék Michael Kors táskámba
bepakoltam egy-két fontos női dolgot, és beengedtem Juliant. Julian megállt az
ajtóban és csak bámult rám. Tetőtől talpig végigmért szemével. Kacér mosoly ült
ki az arcára, és láttam, hogy a szerelésem nagyon is tetszik neki.
- Vélemény? –néztem a szemébe. Még mindig elképedve bámult rám és csak egy szót tudott kinyögni.
- Váó. –felelte Julian. Ennél kicsit többet vártam volna.
- Csak ennyi? –néztem értetlenül.
- Téged tényleg a rockos és a nőies közé lehet sorolni. Mint ha rád öntötték volna. Elképesztően jól nézel ki. –magyarázta. Végre valami. Sokáig tartott kimondani. Bár nem másoknak akarok tetszeni, hanem magamnak, de Julian nagy kritikus tud lenni, és ez nagy szó tőle. Nem köszöntem el sem az orvosoktól sem az ápolóktól, mivel tudtam, hogy még vissza fogok jönni ide.
- Vélemény? –néztem a szemébe. Még mindig elképedve bámult rám és csak egy szót tudott kinyögni.
- Váó. –felelte Julian. Ennél kicsit többet vártam volna.
- Csak ennyi? –néztem értetlenül.
- Téged tényleg a rockos és a nőies közé lehet sorolni. Mint ha rád öntötték volna. Elképesztően jól nézel ki. –magyarázta. Végre valami. Sokáig tartott kimondani. Bár nem másoknak akarok tetszeni, hanem magamnak, de Julian nagy kritikus tud lenni, és ez nagy szó tőle. Nem köszöntem el sem az orvosoktól sem az ápolóktól, mivel tudtam, hogy még vissza fogok jönni ide.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése