1. rész
Az
ujjaimmal doboltam az asztalon. Az előttem ülő orvos rám nézett, majd a
papírjaimra.
- Nos, az eredményeket látva egy hét és elmehet. –közölte az orvos velem.
Megkönnyebbültem az orvos szavai hallatán. Már csak egy hét. Ennyi idő után ez
semmiség lesz. A szoba fehér falai először nyújtottak biztonságot. Bár a
szobában minden fehér volt, az ágyam, az asztal, a székek, az ajtó, de még a
lámpa és annak fénye is. Sose értettem, hogy miért gondolják az orvosok, hogy a
fehér egy nyugtató szín. Túl tiszta, könnyen lehet koszos. Meglátszódik rajta
minden egy kis folt, ami miatt akaratlanul is piszkos lesz. Mint amikor egy
tiszta lélek először mocskolódik be. És mégis minden embernek vannak vagy
voltak bűnei. Sokszor kérdezték az itt létem alatt, hogy csinálod mindezt?
Nincs lelkiismeret furdalásod vagy félelmed, hogy lebuksz? A válaszom az volt,
hogy van, de annyira leásom a lelkem legmélyebb kamrájába, hogy már nem érzem.
Nem foglalkozom vele. Mikor körülötted mindenki becsap és kihasznál, és csak
érdekbarátságot akar tőled, akkor az ember elgondolkozik, hogy mennyi buta
ember van az életben, akik mindenkit alábecsülnek, saját magukat kivéve. Mégis
ilyenkor jössz rá, hogy itt tiszta játszmát nem játszhatsz, hiszen a világ
mindig ellened lesz, ha akarod, ha nem. A hazugságokból még több hazugság lett,
és a végén már magamat is megtévesztettem. Egy hazug álomvilágban éltem,
ahonnan nem voltam képes kiragadni. Én is olyan lettem, mint mindenki. Lenéztem
a másikat, önző és hiú voltam, és nagyravágyó. Mióta ide bekerültem, azóta
minden más. Kikerültem ebből a zónából, és más embernek érzem magam.
Már a
legkevésbé sem érzem, hogy valaha is betudnának folyásolni. A hazugság egy
másik dolog. Én magamat védtem vele, míg mások csak az érdekeket nézték. Tudnék
még hazudni? Simán, de magamnak semmiképp. Abból elég volt. De nem szeretnék
okot adni magamnak arra, hogy hazudnom kelljen. Amikor legelőször kerültem ide,
nem akartam megtörni, még jobban ellenálltam. Éveken keresztül nem mutattam
semmilyen pozitív fejlődést. Aztán egy szép napon megtört a jég. Rájöttem
dolgokra, és kezdtem máshogy látni a dolgokat.
- Remek. Megérte ez a sok fáradozás magának? –válaszoltam unottan. Nem néztem az orvosra, helyette a körmeimmel babráltam. A gyógyszerek szerencsére nem tompították a gondolatolvasási művészetemet, viszont minden mást igen. Az orvos gondolkozás módja komplikált volt, mégis az egyszerű szóval illetném. Próbál semleges maradni az össze beteggel szemben, ami nagyon nehezen ment neki, ha úgy vesszük, hogy sok meg is hal közülük. Miért megy el valaki pszichiáternek, ha nem bírja idegekkel? Bár ez az ő dolga, és nincs jogom ítélkezni felette.
- Nem magam miatt tettem, hanem érted. Nem tudom Hercegnő, hogy hogyan fog érinteni az, hogy ennyi év után kiszabadulsz innen, de mindenképp vissza kell járnod kontrollokra heti egyszer, egy évig. Bár gondolom ezt te is tudtad. Holnap találkozunk. –mondta és kiment. Az orvos után egy ápoló jött be a szobába, aki hozta a napi adag véremet. Óvatosan letette az asztalra a poharat és kiment. Fogtam a gyógyszereimet és gyorsan bevettem, majd ráittam a poharam teljes tartalmát. Direkt nem adnak többet. Sok vámpír nagyobb véradagnál erőre kap ahhoz, hogy kiszabaduljon az orvosok kezei közül. Ha kiszabadultak, általában könnyen rájuk lehetett találni mivel a többségük vérfürdőt rendezett. Ezután persze bíróság elé állították, ahol én, vagy az Anyám, vagy a kirendelt bíró halálra ítélte. A legfontosabb törvényünk, hogy nem fedhetjük fel a kilétünket, és egy-két vérfürdő után az ember már nem hiszi el, hogy ezt állat csinálhatta. Nem gondolom magamról, hogy én is meg tudnám tenni, hiszen az önkontrollom még mindig megvan, olyan 390 éve. Persze én más vagyok a többiekhez képest, mivel már vámpírként születtem. Senki sem tudja, hogy milyen ördögi erő juttatott a világra, de sikerült neki. Lehetetlen, hogy két vámpírnak gyereke legyen. Semmilyen módon sem lehetséges, hogy egy vámpír gyerek szülessen. Fél vámpírok vannak és létezni is fognak, de az hogy valaki teljesen ízig-vérig vámpírként szülessen, ahhoz óriási erők kellettek valahol. De itt vagyok. Az elején Anyám sem hitt az orvosnak, amikor kiderült, hogy várandós. Nem tudták, hogy mi leszek, vagy hogy ki. Az érkezésem az összes vámpírt felkavarta, és a halálomat akarták. Azt viszont senki sem tudta előre, hogy mekkora erőt birtoklom. Tízszer nagyobb erőm van, mint egy átlagos vámpírnak. Nem csak fizikailag. A varázserőm is a végtelen szintet érte el, ezért bármire képes vagyok, egy dolgot kivéve. Feltámasztani a holtakat. Az ilyen erőkhöz nincs befolyásom és nem is bánom. Így végül senki sem tudott engem olyan szinten bántani, hogy meghaljak. Minden egyes csapást, amit ritkán, ha kaptam egy kisebb csatában, alig éreztem. A vámpírok ellensége az ezüst, én viszont immunis vagyok rá, vagyis nem hat. Senki sem tudja, hogyan lehetne engem elpusztítani valaha is. És ezt még én sem tudom. Az egész kicsit ironikus. De a gyógyszerek mindent letompítottak a gondolatolvasást kivéve. Ha kikerülök egy hét múlva, biztos vagyok benne, hogy tovább kellene szednem a gyógyszereket de én nem fogom. Vissza akarom nyerni a régi formám. Most testőrre szorulok, mint ahogy Anyám, de tudom, hogy nemsokára elhagyom őket. A királynő, vagyis az Anyám az, aki néha meglátogat újonnan szerzett otthonomban, de a volt barátaim közül senki. Ennyit jelentettem másoknak. Most már lényegtelen. Valószínűleg már nem élnek ott ahol régen. Egy vámpírnak mozgásban kell lennie. Kíváncsi vagyok milyen a divat. 1994 óta nem voltam normális emberek között leszámítva az orvosokat. 20 év sok idő még a divatban is. Remélem van annyi köze ahhoz, mint amit a magazinokban láttam. Imádnám a csőgatyákat, az újból népszerűvé váló bőrdzsekit, az extravagáns kiegészítőket, a pilóta napszemüveget, a csipke felsőket, az ujjatlan ingeket. Persze minden mást is. Ha a saját stílusomat fejezném ki, akkor azt mondanám, hogy a nőies és a rockos között vagyok egy csipetnyi extrém beütéssel. Kíváncsi vagyok mindenre, ami a négy falon kívülre esik. Még a 390. születésnapomat sem tölthettem kint. Csodálom, hogy nem őrültem bele az évek során. Kinyílt az ajtó és egy nem várt vendég lépett be a szobába. Egy húszas éveiben járó srácot pillantottam meg. Pillantása és arccsontja nemesi vérre utalt, míg átlagos utcai ruhája hétköznapi vámpírrá tette. Nagyon jól ismertem ezt a barna hajú, barna szemű srácot. De akkor még közel sem volt ennyire izmos és felelősség teljes. Ahogy végig mértem tetőtől talpig a stílusa rendíthetetlenül bejött, de sose volt az esetem. A szemeibe néztem és biztosan tudtam, hogy ő Julian.
- Remek. Megérte ez a sok fáradozás magának? –válaszoltam unottan. Nem néztem az orvosra, helyette a körmeimmel babráltam. A gyógyszerek szerencsére nem tompították a gondolatolvasási művészetemet, viszont minden mást igen. Az orvos gondolkozás módja komplikált volt, mégis az egyszerű szóval illetném. Próbál semleges maradni az össze beteggel szemben, ami nagyon nehezen ment neki, ha úgy vesszük, hogy sok meg is hal közülük. Miért megy el valaki pszichiáternek, ha nem bírja idegekkel? Bár ez az ő dolga, és nincs jogom ítélkezni felette.
- Nem magam miatt tettem, hanem érted. Nem tudom Hercegnő, hogy hogyan fog érinteni az, hogy ennyi év után kiszabadulsz innen, de mindenképp vissza kell járnod kontrollokra heti egyszer, egy évig. Bár gondolom ezt te is tudtad. Holnap találkozunk. –mondta és kiment. Az orvos után egy ápoló jött be a szobába, aki hozta a napi adag véremet. Óvatosan letette az asztalra a poharat és kiment. Fogtam a gyógyszereimet és gyorsan bevettem, majd ráittam a poharam teljes tartalmát. Direkt nem adnak többet. Sok vámpír nagyobb véradagnál erőre kap ahhoz, hogy kiszabaduljon az orvosok kezei közül. Ha kiszabadultak, általában könnyen rájuk lehetett találni mivel a többségük vérfürdőt rendezett. Ezután persze bíróság elé állították, ahol én, vagy az Anyám, vagy a kirendelt bíró halálra ítélte. A legfontosabb törvényünk, hogy nem fedhetjük fel a kilétünket, és egy-két vérfürdő után az ember már nem hiszi el, hogy ezt állat csinálhatta. Nem gondolom magamról, hogy én is meg tudnám tenni, hiszen az önkontrollom még mindig megvan, olyan 390 éve. Persze én más vagyok a többiekhez képest, mivel már vámpírként születtem. Senki sem tudja, hogy milyen ördögi erő juttatott a világra, de sikerült neki. Lehetetlen, hogy két vámpírnak gyereke legyen. Semmilyen módon sem lehetséges, hogy egy vámpír gyerek szülessen. Fél vámpírok vannak és létezni is fognak, de az hogy valaki teljesen ízig-vérig vámpírként szülessen, ahhoz óriási erők kellettek valahol. De itt vagyok. Az elején Anyám sem hitt az orvosnak, amikor kiderült, hogy várandós. Nem tudták, hogy mi leszek, vagy hogy ki. Az érkezésem az összes vámpírt felkavarta, és a halálomat akarták. Azt viszont senki sem tudta előre, hogy mekkora erőt birtoklom. Tízszer nagyobb erőm van, mint egy átlagos vámpírnak. Nem csak fizikailag. A varázserőm is a végtelen szintet érte el, ezért bármire képes vagyok, egy dolgot kivéve. Feltámasztani a holtakat. Az ilyen erőkhöz nincs befolyásom és nem is bánom. Így végül senki sem tudott engem olyan szinten bántani, hogy meghaljak. Minden egyes csapást, amit ritkán, ha kaptam egy kisebb csatában, alig éreztem. A vámpírok ellensége az ezüst, én viszont immunis vagyok rá, vagyis nem hat. Senki sem tudja, hogyan lehetne engem elpusztítani valaha is. És ezt még én sem tudom. Az egész kicsit ironikus. De a gyógyszerek mindent letompítottak a gondolatolvasást kivéve. Ha kikerülök egy hét múlva, biztos vagyok benne, hogy tovább kellene szednem a gyógyszereket de én nem fogom. Vissza akarom nyerni a régi formám. Most testőrre szorulok, mint ahogy Anyám, de tudom, hogy nemsokára elhagyom őket. A királynő, vagyis az Anyám az, aki néha meglátogat újonnan szerzett otthonomban, de a volt barátaim közül senki. Ennyit jelentettem másoknak. Most már lényegtelen. Valószínűleg már nem élnek ott ahol régen. Egy vámpírnak mozgásban kell lennie. Kíváncsi vagyok milyen a divat. 1994 óta nem voltam normális emberek között leszámítva az orvosokat. 20 év sok idő még a divatban is. Remélem van annyi köze ahhoz, mint amit a magazinokban láttam. Imádnám a csőgatyákat, az újból népszerűvé váló bőrdzsekit, az extravagáns kiegészítőket, a pilóta napszemüveget, a csipke felsőket, az ujjatlan ingeket. Persze minden mást is. Ha a saját stílusomat fejezném ki, akkor azt mondanám, hogy a nőies és a rockos között vagyok egy csipetnyi extrém beütéssel. Kíváncsi vagyok mindenre, ami a négy falon kívülre esik. Még a 390. születésnapomat sem tölthettem kint. Csodálom, hogy nem őrültem bele az évek során. Kinyílt az ajtó és egy nem várt vendég lépett be a szobába. Egy húszas éveiben járó srácot pillantottam meg. Pillantása és arccsontja nemesi vérre utalt, míg átlagos utcai ruhája hétköznapi vámpírrá tette. Nagyon jól ismertem ezt a barna hajú, barna szemű srácot. De akkor még közel sem volt ennyire izmos és felelősség teljes. Ahogy végig mértem tetőtől talpig a stílusa rendíthetetlenül bejött, de sose volt az esetem. A szemeibe néztem és biztosan tudtam, hogy ő Julian.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése