4. rész

4.rész

Szótlanul beültünk a kocsiba, és nem erősködtem azzal, hogy had vezessek. Talán majd máskor. A lelkemben nyugalmat éreztem, mégis kínos csend szállt le közénk. Az út alatt nem szóltunk egymáshoz. Én az ablakon kifele bámultam, és néztem a körülöttem változó világot. Minden nagyobb és fényesebb lett. Nem meglepő. Számomra ez újdonság, míg a világ csak nevet rám. Régen éreztem a nap erős sütését, ahogy a bőrömhöz ér, és régen éreztem imádott városom tenger illatát. Régóta lakom itt, és ha tehetném, sosem költöznék el. Mindig adott egy olyan különleges érzést, ami borzongással töltött el. És ez nagyon tetszett. Hozzám illő város. Megérkeztünk az iskola elé. Diákok özönlöttek be üvegajtaján és a fényben megcsillanó fehér homlokzatán ott díszelgett az iskola neve. Evermore. Vagyis örökké. Julian beállt a parkolóba, és segített kiszállni a kocsiból. Mindig úriember volt. Amint kiszálltunk, azonnal minden szempár ránk szegeződött. Én otthonosan éreztem magam benne, míg Julian kevésbé. Talán sose bámulta meg ennyi ember. Éreztem rajta hogy kényelmetlenül érzi magát, de csak megszorítottam a kezét, így adva biztonságot neki. Körülnéztem az emberek között, és több helyen is hallottam a nevem. Fura érzés, ha mindenki tudja, hogy ki vagy.  Egy szőke hajú srác állt elém.
- Üdvözlöm Hercegnő. –hajolt meg előttem. Egy-két srác kiröhögte, ahogy én is. Meghajlás. Ugyan. Ennyire nem vagyok parancsoló, vagy hagyománykövető.
- Ha fogadtál valakivel, akkor nagyon gyorsan húzz innen, amíg szépen mondom. –néztem félre. A viselkedésem közömbös volt, és csak Julian tartotta bennem a lelket, hogy ne legyek ennél is bunkóbb.  A srác nem ment arrébb, így kénytelen voltam ellökni, hogy folytassam az utam.
- Nyugi. –mondta Julian.
- Nyugodt vagyok. –vontam vállat. Egyszerűen csak nem tudok mindenhez jó pofát vágni. Bementünk a suliba és a helyzet csak rosszabb lett. Amint beléptünk az ajtón, az egész zsibongó tömeg elcsendesedett, és ránk koncentrált. Mivel fogalmunk sem volt, hogy hol van a gazdasági, így kénytelen voltam leszólítani az egész iskolát.
- Merre van a gazdasági? –kérdeztem, mire a diákok mind egy irányba mutattak. Remek. Ez is kipipálva. Át akartunk menni a tömeg közt, de többen leszólítottak.
- Te Calissa Dragnight vagy? –kérdezte egy feltűnési viszketegséggel szenvedő lány, aki furán bámult rám. Tipikus sznob csaj, aki jobban félti a haját, mint a saját egészségét.
- Aha. –bólintottam unottan, és próbáltam tovább menni, de a csaj újból megszólalt.
- Miért vagy itt? –kérdezte a csaj.
- Talán mert húsz évig ugyanabban a szobában voltam. –vontam vállat. Nem érdekelt, hogy kérdez-e még, vagy nem, de akkor is tovább mentünk. Persze újból jöttek a kérdések. Tipikus sablon kérdések, hogy hogy vagy, nem gondoltam volna, hogy egyszer itt talállak, félek tőled, imádom a stílusod, tanulni szeretnék tőled, jó fej vagy, remélem majd beszélünk stb. Régen több emberre tettem mélyebb benyomást. Most már csak a felszín maradt. Próbáltam nem figyelni az emberekre, de egy nagyon régi ismerős hang megcsapta a fülem.

- Calissa Anne Dragnight! –hallottam a majdnem fülsüketítő ujjongást. Hátra fordultam a zsúfolt folyosón. Egy göndör hajú, vékony, smaragd zöld szemű lány állt velem szemben, kíváncsian fürkésző szemekkel, márkás, jól kinéző ruhákban. Magasabb volt nálam. Sosem gondoltam, hogy viszont látom újból. Ide futott hozzám és szorosan megölelt.
- Juliet Glanville! –öleltem át én is. 18 éves voltam, amikor összeismerkedtem francia barátnőmmel. Ám két évvel később a kastélyuk felgyulladt és elvileg mindenki meghalt. Juliet viszont mégis él! És mellesleg vámpír. –Azt hiszem, van mit mesélned. –néztem a szemébe. Tele lettem kíváncsisággal, ahogy Julietet szemléltem.
- Gondolom te is azt hitted, mint mindenki más, hogy meghaltam abban a bizonyos tűzesetben, de nem így van. Egy fiatalember jött és megmentett engem, pedig elég reménytelen helyzetem volt, mivel mindenhol tűz vett körül. Talán füstmérgezést is kaptam akkor. A semmiből tűnt elő, és kiugrott velem az ablakon az első emeletről. Talán még egy évig segített nekem bujkálni, míg végül vámpírrá változtatott. Először persze, semmit sem tudtam a törvényekről, sem a királyi családról. Viszont megmentőm mindent elmesélt nekem. Először nem hittem a fülemnek. Azt hittem csak tréfál. Elkezdte részletezni életed részeit és képességeidet. Fel akartalak keresni, de nem tudtam hol kezdhetném. Azóta sokat hallottam rólad, de sosem találkoztunk. –magyarázott el mindent Juliet. Egyre jobban kezdett ésszerűbb lenni a történet. Juliet mindig is egy okos lány, tudtam, hogy ha szükséges képes a túlélésre, de túlzottan el volt kényeztetve ahhoz, hogy ki is nézzem belőle. Julian alaposan végig mérte, régi barátnőmet, de arckifejezésével nem árult el semmit. Kezei közel voltak az enyémekhez. Egy pillanatra megfogtam a kezét, és megszorítottam. Jelezni akartam neki, hogy nyugodjon le, mivel éreztem, hogy Juliet nem szimpatikus neki, és majdnem a hideg futkos a hátán, ha ránéz. Volt egy érzésem, hogy Julian ismeri vagy látta valahol, viszont Juliet nem ismeri fel.
- Örülök, hogy túlélted a tűzet, viszont most sajnálatomra mennem kell, így is késésben vagyok. De keress meg ebédszünetben és beszéljünk meg egy sulin kívüli találkozót, és akkor én is tudok mesélni. –mosolyogtam Julietre. Elköszönt tőlem, és végre Julian-hez fordultam.