11. rész

Elnézést az egy napos csúszásért, ahhoz képest amit ígérem, higgyétek el ezzel a résszel mindent kárpótlok! -C

Reggel arra ébredtem, hogy szörnyen fázom. Felnéztem, de nem a szobámba találtam magam. A hátsó udvaron voltam, a teraszon, egy kerti ágyon, mellettem Masonnel. Mason már fent volt, és csak engem nézett. Zöld szemei áthatoltak lelkemen, és kevésbé volt olyan boldog, mint máskor.
- Miért? –kérdezte nyugodtan.
- Mit miért? –kérdeztem vissza.
- Miért kellett ez? Féltékennyé akarta tenni Juliant? –felelt.
- Nem. Az elején a csókkal nyilván, de utána már nem érdekelt Julian. Csak te. Tudom, hogy elfojtod az érzéseidet irántam, és én csak felszabadítottam ezt. Nekem is kellett, neked is. Mason én nagyon szeretlek téged, de nem tudom, mihez kezdjek. Boldog vagyok, és örülök, hogy itt vagy az életemben, de olyan sok dolgot megteszel értem, én pedig alig tudok mostanában. És ez nem hála, köztünk egy nagyon erős barátság van, és én ugyanúgy viszonozni szeretném a szeretetemet oda figyeléssel és törődéssel, de ezekre mostanában inkább én szorulok és nem te. –magyaráztam neki hadarva. Minden érzésemet próbáltam belezsúfolni egy rövidebb beszédbe. Mason válasz helyett csak gyengéden átkarolt, és megcsókolt.
- Calissa, értem semmit sem kell megtenned. Nekem az is elég, hogy itt vagy nekem. Olyan egyedi és különleges vagy minden téren, hogy meghalnék, ha nem láthatnálak újra. Nézz csak magadra. Egy gyönyörű, erős, kitartó nőt látok benned. Az érzéseimben pedig biztos vagyok, csak el kell még döntenem, hogy mire használom fel őket, de neked is. Nem vethetjük ki bárminek a barátságunkat. –magyarázta Mason. Utálom, ha igaza van. Olyan könnyen bele vetném magam, nem számolva a következményekkel. Ezen is látszik a húszévnyi lustulásom egy roppant fehér szobában száműzve a külvilágtól. De Mason ez olyan jó ember, vámpírokhoz képest is. Ő az én fényem a sötétségben. Nem hagyhatok veszni egy ilyen fontos barátságot. Mellesleg meg kell szoknom, hogy a világ már nem olyan, mint amikor bekerültem a pszichiátriára. Már nem élek álomvilágban és nem rángathatok mindenkit drótkötélen. Meg van a magam ereje, de soha nem használnám gonosz célra. Hozzá bújtam Masonhöz, és nem kellett válaszolnom neki. Tudta, hogy mire gondolok. Elhúzódtam tőle és lehajoltam az ágy mellett lévő táskámhoz és kivettem belőle két szál cigit. Az egyiket oda adtam Masonnek, a másik nálam maradt. Már majdnem vettem elő az öngyújtót, amikor Mason megszólalt mögülem.
- Te is tudsz tüzet csinálni. –mondta. Az egyik ujjam végére egy kis lángot kreáltam és meggyújtottam vele Masonét és a saját cigimet. Unalmamban óvatosan köröket fújkáltam a levegőbe. Mason felállt mellőlem és összeszedte az este levett fehérneműket. Az enyémet ide dobta az ágyra. Lassacskán felültem és felvettem őket. A terasz melletti fára felmásztam és bemásztam a szobámba. Gyorsan lezuhanyoztam, majd kikaptam egy fekete, pántnélküli, szív dekoltázsú, a derekam felettig feszülős egyberuhát, melynek szoknya része már arany színben pompázott. Kiengedve hagytam hullámos szőke hajam, csak egy piros rúzst és egy füstös sminket vittem fel. Késznek érezve magam elindultam lefele a lépcsőn. Már Mason is kész volt, és ketten mentünk a garázs elé, ahol a kocsimat hagytam. Már majdnem beszálltam a kocsiba, amikor észrevettem, hogy egy fekete limuzin hajt a kastélyunk bejárata elé. Természetesen a szüleim szálltak ki belőle. Némán meredtünk egymásra, míg végül elegem lett belőle, beültem a kocsiba és elhajtottunk. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem fogok érezni semmit, amikor haza jönnek a szüleim. Nem voltam boldog, de nem is voltam ideges. Ez már egy lejátszott meccs. Már csak üres bábuk vagyunk a végjátszmánkon, melyet az élet rendez. És a kivitelezés tökéletes, drámai, meglepő, de lerágott csont. Már sokszor elképzeltem ezt a beszélgetést velük, és mindig ugyanarra a végkifejletre jutottam. Úgysem jövök ki jól belőle. Az iskoláig érő út elvonta a figyelmemet a szüleimről, de csak egy kis időre. A bejárat előtti lépcsőn Rileyék ültek és a kocsiból kiszállva hozzájuk mentünk.
- Sziasztok. –köszöntem nyugodtan. Talán mégis ideges voltam egy kicsit. Későbbre vártam a szüleimet. Meglepetésemre senki nem köszönt vissza. - Mi bajotok van? –kérdeztem azonnal. Éreztem, hogy egy tanár is meghallotta a kérdésem és azonnal idejött. Egy papírt nyomott a kezembe, amin ez állt: „Ma van a csend napja, amit iskolánk hagyományosan megtart, ezen a napon senki nem beszélhet. Kérem, tartsa be Ön is!” Ez komoly? Ekkora hülyeséget. És ezek a szerencsétlenek betartják. Semmi kedvem nem volt a fejben lévő kommunikációra, ugyanis a gyógyszerek miatt nekem még nem megy. Majdnem felrobbantam, és ez az arcomon is látható volt. Riley egy néma nevetést hallatott rajtam. Még ha otthon bevezetném ezt a napot, akkor oké lenne, de így… Felháborító dolog. Fokozatosan lenyugodtam. Masonnek elmutogattam, hogy keressük meg a szekrényemet. Elég gyorsan meg is találtuk. Elkezdtem bepakolni a könyveimet, de valamitől kirázott a hideg. Körbe néztem a folyosón, de sehol senki Masont kivéve. Vállat vonva folytattam a pakolást, amikor újból kirázott a hideg. Pár perc múlva lehiggadva néztem a folyosóra. Először azt hittem rosszul látok. A folyosó közepén egy fekete árny állt. Engem figyelt, de nem mozdult. Mint ha csak egy sötét ijesztő szellem akarna lenni. Nem mintha félnék tőle, de korábban sosem láttam ilyet. És bár azt mondják, hogy a szörnyek nem az ágyunk alatt, hanem a fejünkben léteznek, én mégsem képzeltem ezt a szörnyet. Nagyon is valóságos volt. Mason is arra nézett amerre én, de ő nem látta. Talán tényleg bolond lennék, és beképzelném magamnak? Furcsálltam a helyzetet, talán kicsit féltem is, mivel nem tudom, hogy mihez kezdjek vele. Főleg, hogy nem tudtam, mit vethetnék be ellene. Mondjuk erőm sem volt hozzá. Az árnyék közeledett felém, én pedig lassan lépegettem hátra nekimenve Masonnek. Mikor utolért, megállt előttem és átment rajtam. Azt hittem ott fogok meghalni a fájdalomtól, felsikoltottam, majd minden elhomályosult.