8. rész

8.rész

Kiszálltunk a kocsiból, és bementünk az ebédlőbe, ahol Mason egy csapat idegen közé invitált.
- A fél iskola titeket keresett. –mondta azonnal egy szőke hullámos hajú, tengerkék szemű csaj. Stílusban a divatos és a nőies közé tudnám besorolni.
- Liss, hadd mutassalak be itt pár embernek. –állt fel Mason. –A veled szemben ülő lányt Ashleynek hívják, nagyon bájos, de vadállat is tud lenni. –mutatott a szőke lányra. A következő lány egy sötét barna hajú, szinte majdnem fekete szemű, arab beütésű volt.
- Ő itt Kayla, akit cserediáknak is mondhatnánk, bár a teljes sztoriban a szülei erre a vidékre száműzték. –mondta Mason majd jobban szemügyre véve a lányt, rájöttem, hogy ő nem vámpír, mint Ashley, Mason, vagy akárcsak én.
- A következő gyönyörű párosunk itt Cornelia és Nicole, az ikrek, akik híresek a féktelenségükről. –mutatott két festett fekete hajú lány felé Mason. Hihetetlen szép arcuk volt, meg kell hagyni.
- Ő Chris, aki magányos farkasnak vallja magát, mégis van barátnője. –nevette el magát Mason. Chris helyes srác volt, a maga szőke hajával és barna szemeivel.
- Már csak 3 ember hiányzik körünkből, akik ott ketten várakoznak a vérre, Olive és Jason. El se tudnád szakítani őket, akár egy csöpögős szappanoperában. –mosolyodott el Mason. Rájuk néztem, de amikor előre fordultam, Riley is az asztalnál ült.
- Ez nem lehet igaz… Gondolom ő az utolsó láncszem. –sóhajtottam.
- Csak úgy árad belőled a szeretet. –dobott egy puszit felém Riley gúnyosan.
- Szánalmas vagy. –feleltem.
- Alábecsülsz. –válaszolta.
- Lehet. –feleltem újból vállat vonva. Csípős beszélgetésünk az egész társaság számára érdekessé vált.
- Kicsi vámpír, jobb, ha nem becsülsz alá. Addig ne tedd, amíg nem vagy teljes hatalmadba. Lehetsz akárki, de most egy vagy közülünk. Jobb lenne, ha szabályok szerint játszanál. –vágta nekem Riley egy gúnyos vigyor kíséretében. Kicsi vámpír? Biztos engem akar feldühíteni?
- Először is, nem vagyok kicsi vámpír. Emlegetheted a hatalmamat, de előbb vissza fog térni, mint hinnéd. Mindig egy leszek közületek, hiszen vámpír vagyok, de más vagyok, mint a többi, és mindig is az leszek, amit pedig nem lehet letagadni, rám van írva, szó szerint. Szabályok? Itt nincsenek szabályok. Nálam nincsenek. A szabályok arra valók, hogy megszegjük őket, persze egyet kivéve. Ez az, ami még nekem is tilos. Hierarchia szerint alábecsülhetlek, mert alattam vagy, de legyen, ahogy akarod. Tőlem gondolhatsz bármit, de nem én vagyok az, aki lenéz mindenkit és menekül a problémái elől, mert nem képes megoldani. Míg te feladod, én megoldom. És ez az, amiben mindig különbözni fogunk.  Szóval ennyit erről. – mosolyogtam gúnyosan. Az utolsó pár mondatom kételyeket támasztott benne, saját magát illetően. Mason elismerően biccentett. Több mindent ki tudtam belőle olvasni, mint hinné. Előre lépés helyett újból beszóltam neki.
- Neked is jobb lenne, ha végre törődnél az érzéseiddel és nem egy felszínes hülye mögé rejtenéd. Sok minden van benned, amit nem mondtál el nekik, és hidd el, becsülnének is érte. De ha te még így is egy hírnévre vágyó nyomorék akarsz lenni, akkor hajrá. De nem tudod, mit vesztesz vele. –vontam vállat.
- Elég legyen! –kiabált Riley. –Mit tudsz te rólam? Semmit. Még a saját kis ügyeidet sem tudod elintézni depresszió vagy elmegyógyintézet nélkül. Nézz szembe a valósággal és fogd fel, hogy a világ megváltozott. A vámpíroknak nem ilyen hercegnő kell. Miért nem mész vissza a pszichiáteredhez és hagysz engem békén? –válaszolt Riley idegesen. Általában az ilyeneket nem veszem fel, de ez szíven ütött. A fejemben visszacsengtek a mondatai. Most már kezdtem én is mérges lenni.
- Többek tudok, mint hinnéd. Inkább te tudsz rólam keveset. Terjengnek pletykák és mesék rólam, de semelyik sem igaz. Nem vagyok olyan, mint amilyennek beállítják. Mason, néha mesélhetnél. –néztem Masonre.
- Nem tudom, hogy mit szabad és mit nem. –emelte fel a kezeit Mason. Igaza volt. Sok dolog van, amit jobb ha mások nem tudnak.
- Leszarom, csinálj amit akarsz. –állt fel az asztaltól Riley és kiviharzott az ebédlőből.
- Eddig még senki nem tudta kiborítani. –mondta halkan Nicole. Az asztaltársaság csöndbe lett és mindenki rám nézett.
- Gondolom most én vagyok a rossz. –néztem fel unottan.
- Nyugi, senki sem gondol annak. Ez csak kettőtökre tartozik, senki nem ítél el érte. Csak mindenki furának találja, hogy lett egy személy, aki kimozdítja a komfort zónájából. –vont vállat Ashley. Először nem ítélnek a tettemért. Csoda. Pedig mindenhol megkapom a cetliket magamra. Azt hiszem, nagyon jól ki fogok jönni velük. Ezen kívül is szimpatikus társaság. Mindenkiben volt valami különleges. Legalább is, ahogy olvastam a lelkükben. Egytől egyig egyéniségek. Nem csodálom, hogy Mason jóban van velük. Mindig megtalálja az ilyen embereket. A következő negyed órában még elég jól elbeszélgettem velük, voltak közös témák, és szinte mindenről lehetett beszélni. Ebédszünet után még beültem pár órára, de nem volt értelme. Julian nem szólt hozzám egész nap, ami miatt nem éreztem különlegesebb lelkiismeretet. Amikor vége lett az óráknak oda mentem hozzá.
- Duzzogj, ha akarsz, de haza viszel, vagy megkérjem Masont? –néztem Julianre. Julian továbbra sem válaszolt, így magam is tudtam a választ. Kimentem a parkolóhoz és megvártam a kocsijánál Masont.
- Féltékeny? –mosolygott rám Mason, amikor meglátott a kocsinál.
- Eléggé. –nevettem el magam kínosan. –Haza tudsz vinni?
- Örömmel, Hercegnőm. –kacsintott rám Mason, majd úriember módjára kinyitotta az ajtót, hogy beülhessek. Olyan cuki.  A haza fele utat szinte végig röhögtük, ahogy egymás után rosszabbnál rosszabb számokat adtak le a rádióban. Végül megálltunk a tökéletes kastélyunk előtt. Kívül gyönyörű antik, de belül inkább art deco-ra emlékeztet. Megöleltem, és adtam neki egy puszit köszönés képen. Ott álltam a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt, sóhajtottam egyet és bementem rajta. A tündérmesébe illő kertünk nem változott, mindenhol rózsákat találtam, tökéletesre vágott bokrokat, szökőkutat a közepén. A kastély mögötti részre most nem vágytam, pedig ott is sok a látni való, a medencétől kezdve az erdei faházig. Beléptem az ajtón, és teljes meglepetés ért. Kastélyunk teljes személyzete állt velem szemben, hiánytalanul, egy üdv itthon feliratot szorongatva. Mosolyogva elnevettem magam, amire kaptam egy hangosan szóló tapsot.
- Ennyire hiányoztam? –kérdeztem mosolyogva.
- Ne is kérdezze Hercegnő, hogy mennyire! Ha itthon lennének a szülei, biztosan nem ejteném ki a számon, de mindig is maga volt a királyi családból a személyzet kedvence. Ön oly sok jót adott nekünk, amit lehet, meg sem érdemlünk. –állt elő az inasom, John.
- Jaj, olyan kedvesek hozzám. –mosolyom nem hervadt le az arcomról. – A szüleim nincsenek itthon?
- Ma reggel utaztak el, Hercegnő. –mondta John. Akkor egy hétig nem látom őket. Jobb is. Direkt kerültek engem, ami érthető. Csak annyi különbséggel, hogy én ilyenkor sem hagynám cserben a gyerekem.
- Jól van, köszönöm ezt a kis meglepetést, nagyon jól esett, de most mindenki menjen a dolgára. –szólaltam fel, és a tömeg eloszlott. Felmentem a másodikra és megálltam a C betűvel jelölt fehér, szárnyas ajtó előtt. Kinyitottam, és régi szobám nem meglepetésemre ugyanolyan volt, mint húsz éve. A tér óriási volt, a falak bézs színűek voltak, arany mintával. Egy 18. századi királyi hálószoba alapján mintáztam. Mindig is imádtam azt a kort. A szoba bal oldalán ajtóhoz a legközelebb egy újabb szárnyas ajtó volt, ahol a gardróbom volt található. Utána az ágyamat lehetett észrevenni, aminek imádtam a rokokó stílusú ágytámláját, és magát az ágyamat is. Felette egy 18. századi baldachin lógott. Az ágyam után egy újabb ajtó volt, ami a saját fürdőszobámba nyitott. A jobb oldalon az ajtóhoz legközelebb egy kávézó asztal és két szemben lévő antik kanapé volt. Ha tovább mentünk egy toalett szekrényt lehetett felfedezni. És minden arany és bézs színben pompázott. Imádtam a szobámat. A toalett szekrény mellett egy antik kis szekrény és egy üveges szekrény volt. A gardróbban még egy titkos ajtón át van egy titkos szobám is, de oda csak holnap látogatok el. Épp elég fárasztó nap volt a mai. A nap további része csendben telt el, főleg filmeket és sorozatokat néztem. Este fele gondoltam találkozom egy régi barátommal, whisky úrral. Oda mentem az üvegszekrényhez és kivettem belőle a whiskyt és egy kristály poharat. Talán 4 pohárral ihattam meg, amikor úgy gondoltam átöltözök. Már éreztem a whisky hatását a fejemben. Az öltözésben odáig eljutottam, hogy levettem mindenemet, kivéve a fehérneműmet, és elmentem a fürdőbe, hogy felvegyem a piros selyem köntösöm. Utána újból lecsusszant vagy 4-5 whisky, amitől már teljesen becsípve éreztem magam. Miután elfogyott a whiskym, bort vettem elő, amit vérrel kevertem, és az már teljesen kiütött. Végül lefeküdtem az egyik kanapéra és elaludtam. Nem tudom mennyit aludhattam, de egyszer csak hallom, hogy valaki pisszeg a hátam mögött. Nem nagyon érdekelt, hogy kicsoda vagy micsoda, mint ha csak az ébresztő óráért nyúlnék, lecsaptam az illetőt. Azonnal hallottam, hogy kissé hátra esik, és majdnem feldönti a másik kanapémat. Régen voltam ilyen részeg, éppen ezért érdekelt a legkevésbé a dolog.
- Liss, Mason vagyok. –hajolt hozzám közelebb Mason. –Basszus, te mennyit ittál?
- Menj már innen Mason. –nyöszörögtem neki becsukott szemmel. – Hagyj aludni.
- Te holt részeg vagy Liss. Gyere hadd vigyelek az ágyba. –fogta meg a karom Mason.
- Miért akarsz megdugni Mason? –válaszoltam neki vontatottan. Őszintén szólva… azt se tudtam, hogy hol lehetek. Kínos csend lett, amiből tudtam, hogy ha Mason nagyon ki akarná használni a helyzetet, akkor meg is tenné. De ő nem ilyen.
- Na gyere, beviszlek az ágyba. –hajolt hozzám, és próbált felemelni. Az emelésre azonnal felébredtem, és elkezdtem rúgkapálni. Mason visszatett az eredeti helyemre.
- Hadd menjek a saját lábamon. –emeltem fel a kezeim a levegőbe. Mason megfogta őket, és segített feltápászkodni. Lassan elvánszorogtunk az ágyig.
- Mason, te olyan rendes srác vagy, nem tudom miért nem becsültelek eddig. –mondtam majdnem leszédülve az ágyról, és megcsókoltam Masont. Finoman ellökött magától, és normálisan lefektetett az ágyba. Befeküdt mellém, én pedig mellkasára tettem a fejem. Szorosan átölelt, és talán így aludhattunk el.