12. rész

Talán kicsit gyorsan hoztam, de gondoltam miután legépeltem, akkor ide is kiteszem! Remélem tetszik mindenkinek! -C


Hangokra lettem figyelmes. A szememet nem nyitottam ki, hiszen érdekelt a beszédtéma. Az utolsó, amire emlékszem, azaz árny és a lélekhasító fájdalom. Éreztem, hogy egyszer visszakerülök ebbe az intézménybe, de nem hittem volna, hogy így. Nem a pszichiátrián voltam, mivel az ágy puhábbnak tűnt. Abban biztos voltam, hogy ugyanaz az épület. A szobában rajtam kívül négy személy tartózkodott. Ebből kettő biztosan a szüleim, egy Mason, és még egy ember, akit nem tudtam behatárolni.
- Nem sokára fel kell ébrednie. Eric, ezt hogy fogjuk neki megmagyarázni? –tépelődött Anya. Hallottam, ahogy Apa sóhajt egyet és a padlót nézi.
- Avery, el kell neki mondanod. Muszáj. Nem hiszem, hogy az első alkalma lesz. –magyarázta Apa Anyának. Éreztem, hogy Anya a fejét fogja és megerednek a könnyei. Nem értettem, hogy miről beszélnek.  Mit kell nekem elmondani? Tiszta hülyeség az egész. Olyan vagyok, mint egy lexikon, mindent tudok. Akkor mégis mi folyik itt? A távolban is felfigyeltem egy beszélgetésre.
- Jobb, ha mész. Ma vagy holnap már felébred. –mondta Mason.
- Úgysem akarom, hogy tudja, hogy itt voltam. –felelte Riley. Riley? Őt semmiképp sem képzelhetem ide. De nem képzelődtem. Senkinek sem lehet tökéletesen ilyen hangja. Jó megfigyelő vagyok, de ez kicsit nekem is sok lenne. Egyáltalán miért látogat? Talán itt az ideje kinyitni a szemem. Kinyitottam a szemem, és szerencsésen, most egy bézs színű kórteremben találtam magam. Végre nem voltak fehér falak. Közvetlen az ágyam mellett Anya és Apa ült, egy távolabbi széken Mason. Riley addigra elment. Senki nem vette észre, hogy felkeltem. Anyának még mindig potyogtak a könnyei és óvatosan megérintettem a kezét. Egyből felnézett, és miután rájött, hogy nem képzelődik, zokogva a nyakamba ugrott. Apa és Mason is felfigyelt rá, és óvatosan, de leszedték rólam.
- Kicsim, itt az ideje, hogy Anyád elmeséljen valamit. –fordult felém Apa. Némán Anyára néztem és figyeltem, hogy mit mond.
- Drágám, ha jól gondolom, egy fekete szörnyet láttál, ugye? –kérdezte Anya, miközben az arcáról törölgette elejtett könnyeit. Lassan bólintottam. – Ő a sötét erők őrzője. Gondolom felmerült benned a kérdés, hogy én miért tudom. Mivel én is láttam. Az után, hogy terhes lettem veled. Nekem annyi szerencsém volt, hogy Apád mellettem volt, és egy védő varázslattal megmentett téged, viszont egy hónapig én is kómában voltam, mint ahogy te. Tudod a születésedhez a sötét erők szükségesek voltak, az ilyen természetellenes dolog miatt. Amilyen csoda folytán én terhes lettem, tudtuk, hogy te hordozni fogsz magadban olyan géneket, amik lehetővé teszik számodra ugyanezt. Szívem, a Masonnel való testi együttlétetek után te terhes lettél. És ez szörnyünket arra késztette, hogy megvédje a sötét erőket. És most sikerült is, mivel egy hete kiderült, hogy elvetéltél. –mesélte Anya. Ez egy lehetetlen történet. Ilyen nem létezhet. Persze, gondoltam, hogy egyszer terhes leszek, eddig nekem is tiszta volt a sztori, na de ez… Ez nekem sok. Lehetett volna egy babám, és most mégsem? Sose gondoltam az anyaságra ilyen módon.
- Ezt biztos nem most találtad ki? –néztem Anyára kérdőn. Ki hinne először egy ilyen sztorinak? Sok dolog van, amit el tudok képzelni, de ehhez nekem is nagy fantázia kell.
- Nem, Kicsim. –mondta Anya.
- Akkor had foglaljam össze. –kezdtem bele idegesen. –Szóval, elvileg terhes voltam egy nap elteltével se, de a folyamat már elkezdődött a szervezetemben. Ez megmozgatta a sötét erőket, mivel egy vámpír baba sokat nyel el belőle, de azért, hogy ez a rossz erő ne szabaduljon el a világban, van egy sötét erőt védő árny, aki megtámadja azt, aki jelen esetben hasznát venné, vagyis a baba. Tehát megtámadta, én pedig kómába estem egy hónapra. Az embriónak nem volt védelme, ezért elpusztította a támadás. –hadartam el. Anya csak bólintott, és némán nézte a plafont.
- Hagyjatok magamra Masonnel. –küldtem ki a szüleimet a kórteremből. Mason közelebb jött, és smaragd zöld szemei kevésbé ragyogtak, mint máskor. Gyengéden megfogta a kezem és lehajtotta a fejét.
- Lehetett volna egy gyerekünk. –suttogtam. Magam elé meredtem és könny szökött ki szemeimből. Ennek az egy mondatnak is olyan nagy fajsúlya van. Egy baba mindent megváltoztatott volna. Az egész életemet.
- Tudom. Egy pillanatig még el is hittem, hogy apa leszek. –válaszolt halkan Mason. –Pedig sose lett volna rá esélyem.
 Nagyon rosszul éreztem magam az egész helyzet miatt, és lehet, hogy egyszer tényleg szeretnék egy saját gyereket, de az nem most lesz. Nem ebben az időszakban.
- Be akarok menni az iskolába. –közöltem Masonnel. Azonnal felemelte a fejét és kérdőn meredt rám.
- Szó sem lehet róla. –mondta Mason. Óvatosan megfogtam a lábát és egy puszit nyomtam az arcára.
- Legyen. Akkor hagyj pihenni, kérlek. Fárasztó az egész sztori is. –szóltam Masonnek, aki kiment a szobából. Én pedig szépen lenyúltam a kocsi kulcsát. Olyan könnyű elterelni a figyelmét. Főleg ha rólam van szó. Sietve átöltöztem, és kimásztam az ablakon. Megkerestem a kocsit, és gyorsan elszáguldottam a sulihoz. Beérve sehol sem találtam Ashleyéket. Átkutattam az összes termet, de sehol senki. Végül szerencsésen megtaláltam őket, a sportpályánál. A lelátón ülve beszélgettek gondtalanul. Megdöbbenve vették észre, hogy előttük állok.
- Beszélnünk kell, Riley. –közöltem. Riley nyugodtan felállt és eljött velem a többiektől.