7. rész

7.rész

A figyelmemen kívül hagyott Julianre pillantottam, aki a lelátón ülve, merev tartással nézett le rám. Egy megsértődött, féltékeny kislányra hasonlított. Legszívesebben egy hatalmas pofont adtam volna neki, a gyerekes viselkedése miatt, de békén hagytam. Duzzogjon, ha akar. Legkevésbé sem fog érdekelni. Persze, a barátom, talán egy picivel több (de csak testileg!), mégsem érdekelnek az ilyen problémái. Majd ha egyszer lesz egy komolyabb is, na akkor biztosan érdekelni fog. Most inkább új barátokat keresnék. Megfordultam és egy újabb régi ismerőst véltem felfedezni, aki nagyban vigyorgott rám. A barna hajú, zöld szemű srác pontosan előttem állt meg, és szorosan átölelt.
- Mason! Tudnád mennyire hiányoztál! –öleltem át én is szorosan. Masont még Julian is ismeri. Az egyik legjobb fiú barátom volt, nagyon hosszú időn át. Pont az összeomlásom évében költözött ki egy évre Londonba.
- Lissa! Azt hittem sose jössz ki abból a diliházból. –sóhajtott boldogan. Jó volt újra érezni régi barátom meleg ölelését. – Miután visszajöttem, mindenhol kerestelek, de sehol sem értelek el. Elmentem a Királynőhöz, aki elmondta, hogy hol vagy. Meg akartalak látogatni, de nem engedte. Nem tudtam meddig leszel benn, de hosszú időnek éreztem, még vámpírként is, így itt maradtam, és már vagy egy éve itt vagyok. Mit ne mondjak, jó az időzítésem. Tudtam, ha kijössz, mindenképp betesznek egy ilyen helyre. Gondoltam Anyukád a legelitebbet választja, és így is lett. –magyarázott el mindent Mason. Egy nagyon régi és csábító mosolyával köszöntött, amit oly régen láttam. Ízig-vérig oda voltam érte. Mindig ott volt nekem, a legrosszabb időkben is, bármikor meg tudott nevettetni, még akkor is, ha ritka mérges voltam. Támaszom volt, és a legjobb barátom. Biztonságot nyújtott, odaadást, és figyelmet. Egy szent és töretlen barátság volt a miénk. Ezt most bebizonyította azzal, hogy itt maradt, és megvárt, míg kijövök. Ilyen barát csak egy van az életben. És nagyon meg kell becsülnöm őt. Hozzá kell tenni még sosem veszekedtem vele. Sohase. Volt, hogy nem értettünk egyet, de ez sosem volt egy veszekedési alap semelyikünk számára se. A szemembe könnyek szöktek, míg Julianébe nem. Amikor együtt voltunk, Masonre volt a legféltékenyebb. Mason sokszor a Juliannel való veszekedéseink alapja volt. Engem nem érdekelt, hogy mit gondolt Julian, mindig Mason mellett álltam ki, és ez a mai napig így lenne. Sose tudnám sárba vinni a nevét. Volt, amikor Masonnel többet éreztünk egymás iránt, mint barátok, de megegyeztünk, hogy a barátságunk sokkal fontosabb ennél, és bár barátok voltunk, lélekben inkább szeretők.
- Azt hiszem, sokat kell mesélned. –mosolygott rám Mason. Az óra kellős közepén elmentünk, mindenki nagy meglepetésére, és kimentünk a parkolókhoz, majd beültünk a kocsijába beszélgetni. Talán 3-4 órán át beszélgettünk, amíg ő is és én is kiadtuk magunkból a húsz év fáradalmait, gondjait.
- Most hogy állsz Juliannel? –kérdezte a legvégén Mason. Szeme tele volt kíváncsisággal, én pedig a szélvédőre nézve nagyot sóhajtottam.
- Ugye, mint mondtam, itt az utolsó hetemben nagyon sokat segített, amit nagyon köszönök is neki, viszont nem érzem azt a szikrát, amit ő. Talán inkább fellángolásnak mondanám egy régi szerelem felé, ami már sosem lesz ugyanolyan. És jól tudod, hogy miért szakítottam vele. Sokszor úgy éreztem a mai nap, hogy talán kényszerből megyek bele a kis csókcsatáiba. Úgy érzem, hogy meg kell hálálnom neki a segítségét. –magyaráztam Masonnek, aki csendben figyelt. A történetem végén, Mason megfogta a kezem, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
- Szóval csak hálából teszed neki? Mégis miért? –kérdezte Mason nyugodtan. Nem volt benne felháborodás, sem harag, vagy hasonló szélsőséges érzések. Ő csak nekem akarta a legjobbat.
- Ha nem hálálnám meg neki, akkor egy veszekedés alkalmából felmerülne bennem, hogy kihasználtam, és nem adtam neki semmit. Így meg kiegyenlítem vele a számlát. –folytattam, de Mason még több kérdést tett fel.
- És mi van, ha le akart volna feküdni veled? Abba is belementél volna? –kérdezte azonnal Mason.
- Azért nekem is van egy határ. –feleltem Masonnek.
- Azt nem gondolod kihasználásnak, hogy gyorsan kiegyenlíted vele a számlát, csak azért, hogy ha kell, le tudd rázni lelkiismeret furdalás nélkül? –kérdezte Mason mosolyogva. Már kezdem érteni, hogy mire akar kilyukadni. És még mindig ugyanolyan helyes, mint volt.
- Valamilyen szinten biztos az. –vontam vállat.
- Ha más segített volna neked, most tételezzük fel, hogy egy olyan személy, akit kevésbé kedvelsz, annak is meghálálnád ugyanígy? –tette fel a következő kérdést Mason. Jól szórakozott rajtam, de tudtam, hogy célja is a sok kérdéssel.
- Nem. Julian megint más. –feleltem azonnal.
- Pedig a hálát inkább kösd tetthez, mint emberhez. Mellesleg ennyire nem kell hálálkodnod. Elég lenne, ha vennél neki valamit, vagy hasonló. Ezzel magadban is letisztáznád. –vont vállat lazán Mason. Gondoltam, hogy hasonló lesz a végeredmény.
- Vagyis azt akarod mondani, hogy nem kellett volna megtennem ezt Juliannek, de már megtettem és nagy szarban vagyok, hiszen ha elmondom neki összetöröm a szívét. –foglaltam össze Mason mondanivalóját.
- Pontosan. –nevette el magát. –Látom még mindig tompa vagy. Fel kellene frissíteni azt a jó kis fejedet. Régen kevésbé túloztad el a dolgokat, mint most. –nevette el magát. Ez meglehet. Mondjuk Mason mindig kisegített, bármilyen nagy hülyeséget is csináltam. Azt hiszem az ebédszünetre csöngettek ki, amikor jó pár diák elkezdett kiözönleni a parkolóba is.
- Gyere, menjünk be. Bemutatlak pár rendes arcnak. –kacsintott Mason.